Kint ülök a stégen, várom a napfölkeltét. Amúgy nem szeretek korán kelni, és azt sem hiszem, hogy a halak igen, hogy ilyenkor szívesebben fölveszik a csalit, jobban „harapnak”, mint mondjuk délelőtt tízkor. De elfogadom, hogy a horgásznak korán kell kelnie, egyfajta tisztelgő áldozathozatal ez a természet előtt. A horgászbotjaim bevetésre készen, de még nem dobok be, ezen a tavon az éjszakai horgászat nincs engedélyezve, tartsuk be a szabályokat.

Kelet felől kékség színezi az ég alját, arrafelé halványodnak a csillagok. Lassan, észrevétlenül kúszik föl a kék szín az égboltra. Ha figyelem, nem látom haladni, de ha kis időre becsukom a szemem, utána már jól láthatóan nagyobb. Türelmesen várok a föl-fölcsendülő madárdallal átszőtt csöndben, nézem, ahogy a túlparti nádas lassan kibontakozik a sötétségből.

Hajnal van. Vagy már el is múlt? Mikor van hajnal? Mindenki tudja, mit jelent ez a szó, és a kérdezőnek, aki esetleg nem tudná, könnyű volna pontos fölvilágosítást adni: a hajnal a napnak az éjszaka és a nappal közötti rövid időszaka, hasonlóan az alkonyhoz, amely pedig a nappal vége és az éjszaka kezdete közé esik. De ha a kérdező tovább makacskodna, és azt firtatná, hogy pontosan mikor is van hajnal, és milyen időszakot ölel föl, egyszerre zavarba jönnénk. Akkor kezdődik, amikor az éjszaka sötétjéből az első árnyalatot veszíti? Vagy amikor a tárgyak körvonalai kibontakoznak? Esetleg amikor a nap első sugara megcsillan? Vagy az már a reggel, netán a hajnal és a reggel közé ékelődő virradat? A hajnal esetleg csupán elválasztó pillanat, mint egy húrpendülés? Nem, ennél többnek kell lennie, az imént még éjszaka volt, csönd, sötét, hamarosan pedig fényben fürdik a reggel, minden csupa tevékenység lesz, a madarak olyan serényen csivitelnek majd, mintha egész éjszakai félelmeiket akarnák egy szuszra kidalolni magukból, mintha minden reggel új megmenekülés volna, átmenet az alvilágból föl a napfényre, a mindennapi megsemmisülésből a föltámadásba. Ez a hajnal, a nap nap utáni újjászületés, röpke ünnep, mely a nap fénye előtt körbesuhan a földön.

Már pirkad, szétterül a világosság, a napkorong felső széle vakítóan bukkan elő a dombok fölött, többet már nem is lehet odanézni. Ilyenkor, ha addig fújt is, mindig elül a szél. Megáll a levegő, a tó fölött, mint egy szakadozott, könnyű paplan, pára lebeg. Ha lehasalok a stégre, ellátok a sima víztükör és a páraréteg között. A pára vékonyodik, lassan eloszlik. Jobbra tőlem, a nádfal előtt hal csobban, nem lehetett nagy, de ahhoz elég, hogy figyelmeztessen, miért is jöttem. Megtöltöm az etetőkosarat, kukoricát tűzök a horogra, és bedobok jó messzire, ott kell lenniük a nagy halaknak. Bedobom a másik botot is, beállítom a kapásjelzőket, kezdődhet a szemlélődő várakozás.

Nem igaz, hogy csak a halfogás izgalmáért jár horgászni az ember, de az sem, hogy csak a ráérő időzésért a természetben. A kettő együtt teszi vonzóvá ezt az elfoglaltságot. Szóval ráérősen várok és bámészkodom, szeretem ezt az állapotot, de azért bosszantana, ha nem fognék semmit.

Ilyenkor legjobb a madarakat nézni. Az aprók kapkodó röptét, a nagyok lassú szárnyalását, próbálni kitalálni, milyenek, figyelni, merre mennek. Legtöbbször a gyakori fajokat látja az ember, verebet, galambot, gerlét, esetleg vadkacsát. Egyszer jégmadár szállt le a stég korlátjára. Soha azelőtt nem láttam a természetben jégmadarat (azóta sem), lélegzetet venni is alig mertem, hogy el ne riasszam. Mesebeli gyönyörű madár, Magyarországon a legszebbek közül való. Kicsit pihent a korláton, aztán elröpült, a tekintetemmel hosszan követtem a röptét.

Hopp, megmozdult a kapásjelző! Ilyenkor összerándul a gyomor, vágtat az erekben az adrenalin. A bot fölé nyújtom a kezem, de még várok. Csak a szél játszott velem? Nem, ez igazi kapás. Igyekszem elkapni a megfelelő pillanatot, még várok, még, még, most!, bevágok. Megvan! Érzem a súlyát, görbül a bot, ez most valami komoly dolog lesz, nem holmi méreten aluli retúrponty, ami ahogy jött, megy is vissza a vízbe. Húz rendesen, kerreg az orsó, viszi a zsinórt, de fékezni jobban nem merem, nehogy elszakítsa. Na, most megállt, oldalra indul, azt lehet, menjen csak, hadd fáradjon. Nem sietek a behúzással, még csak a bot rugalmasságával fárasztom, az ilyen nagy halat meg kell dolgoztatni, mielőtt elkezdené közelebb húzni az ember. Bal kezembe veszem a botot, a jobbal gyorsan behúzom a másik bot zsinórját, nehogy a kettő összeakadjon.

Már most gyengül a hal ereje, elkezdem becsévélni, fordul jobbra-balra, de jól nyerem a távolságot, egyre közelebb jön. Most kitör, viszi a zsinórt, lesem az orsót, hogy van-e még elég rajta, vagy kockáztatnom kell a fékezéssel. Nem kell, a hal lassul, oldalt fordul, lehet tovább a bot erejével fárasztani.

Csak szép nyugodtan, mondom magamnak, közben remeg a kezem az izgalomtól. Oldalt pillantok, hogy a merítő ki van-e készítve. Ott fekszik rendben, kéznél lesz, ha majd szükség lesz rá. Nincs a közelben senki, hogy segítsen, nem baj, boldogulok vele magam is, csak semmi kapkodás, meg kell adni az idejét a dolognak.

Most már bátrabban lehet közelebb húzni, gyengülnek a rohamok, egyre kisebbek az oldalra térések. Előrébb lépek a stégen, készülök a merítésre, a lábammal közelebb rugdosom a merítőt. Itt van a hal előttem, tíz lépésnél közelebb, ez már meglesz, csak semmi kapkodás. Hirtelen fölcsap a farkával, ó, istenem, mekkora, ilyet még soha nem fogtam. Lassan kiemelem a száját a víz fölé. A hirtelen levegővételtől el szoktak kissé kábulni, most is ez történik, hagyja magát egészen közel húzni. Letérdelek, bal kezemben a horgászbot, a jobbal fölveszem a merítőt, nyúlok le óvatosan alá…

Egy váratlan farokcsapás, egy rántás, és elment. Elment, istenem, elment! Nem dühös vagyok, inkább valami hatalmas ürességet érzek. Nézem a vizet, ahol eltűnt, pedig nincs mit nézni rajta, elment, kész, nincs folytatás. Állok a stégen, egyik kezemben a horgászbot, a másikban a merítő. Elég szerencsétlenül nézhetek ki, de ez csak utólag jut eszembe, akkor csak az üresség, ami eltölt.

Aztán megbékélek vele. Amúgy is egyenlőtlen küzdelem ez köztem és a halak között, néha hadd győzzenek ők. Csak ne lett volna ilyen hatalmas! Ki tudja, fogok-e valaha ekkorát?

Bencsik Gábor