Minden művész hazudik. Ahány elme, annyiféle módon festi, tükrözi, írja, ollózza körül vagy mintázza meg ugyanazt a szemei előtt feltárulkozó valóságot, hiszen az alkotásra kész szürke sejtállomány megszállottként gondol mást a világról, s emellett tántoríthatatlanul meg van győződve saját igazáról. Ezért sem könnyű a művészetfogyasztó helyzete, ha a felkínált hallucinogén látomásokból kell kiszemelnie a saját kedvére valót, aszerint, hogy melyik görbetükör képének óhajt szívesebben hitelt adni, miközben érzékszervei lázadozva súgják: ez nem az a valóság, amit magad előtt látsz! De hát éppen a másként látás képessége lett az új világok teremtésének záloga, mint ahogy a „művészi rendetlenség” fogalmának is régóta nemcsak tárgyakra vonatkoztatott, hanem szellemi síkon is egyedi jelentése áll fenn. Ennek pedig esetről esetre eleget tesz az artisztikus ego. Van rá utalás bőséggel a néma levéltárak bujkáló üzeneteiben, ahol a papírrétegekből szinte áradnak a neheztelések fogalmazványai avégett, hogy a művészek nemcsak világmásító látomásaikkal, de hitegetésükkel is újra meg újra átverték megrendelőiket, akiknek végül rá kellett döbbenniük, hogy nemcsak életidejük, hanem az ígéretek szűntelen halogatása miatt türelmük is véges.
Pedig volt olyan idő annak előtte, amikor Domenico Veneziano, a firenzei reneszánsz egyik első elismert mestere Piero de’ Medici nagyherceghez címezve munkáért esedező levelet fogalmazott meg, amelyben szolgálatait földig hajolva ajánlotta urának: „Az a nagy és igaz vágy, hogy hasznára legyek Önnek, elég merésszé tesz ahhoz, hogy felajánljam szolgálataimat. […] Ha tudná, mennyire vágyom valami híres munkát alkotni, különösen az Ön számára, nem tagadná meg támogatását tőlem.” Az 1430-as esztendőkben a festő megítélése még alig ért többet egy ügyes kezű céhbeli mesteremberénél, aki a kereskedők erkölcsi kódexe szerint élt, vegetált, kilincselt és munka után kujtorgott. De hamarosan megváltozott a vizek folyásiránya, amikor már nem a művész, hanem a megrendelő, a gyűjtő toporgott a bottega ajtaja előtt, sorára várva.
Isabella d’Este ferrarai hercegnő, Francesco Gonzaga mantovai márki felesége, aki amellett, hogy korának jeles divatinfluenszere volt, hozzáértésével és becsvágyával az első jelentős női mecénásként írta be nevét a műgyűjtők lajstromába. Volt pénze és volt türelme hozzá. Nemcsak tekintéllyel, de kifinomult diplomáciai képességekkel is rendelkezett, ám még így sem sikerült Giovanni Bellinit meggyőzni, hogy képet fessen studiolója számára. Aztán nagykésőre a velencei mester mégis felvette az előleget, ám munkát nem küldött cserébe. Többszöri üzengetéssel, levelezéssel Isabella végül egy kisméretű Jézus születése képet kiharcolt tőle, amit mindezek után nem kevés sikerként értékelt. Meglehet, az eredményt tán nem is tekintélyének, hanem sokkal inkább Pietro Bembo népszerű humanista költőbarátja ékeshangú győzködéseinek köszönhette, aki levélben közölte vele, hogy Bellini mester bizony önfejű: „Mint mondotta, azt szereti, ha gondolatai kedvükre vándorolhatnak képein, mert csak akkor fognak a néző tetszésére szolgálni.”
Azonban Isabella vágyvilágát legfőképpen egy Leonardo-mű koronázhatta volna meg. De álma hosszas küzdelmek dacára is csupán részben válhatott valóra, annak ellenére, hogy kiváló diplomáciai kapcsolataival a firenzei karmeliták elöljáróján keresztül próbált sikert elérni. Levélben győzködte a perjelt: „Szíveskedjék valamiképpen kipuhatolni Tisztelendőséged, hogy hajlandó-e Leonardo festeni egy képet studiolónk számára. Ha beleegyezne, ráhagynánk az invenciót és a határidőt; ha elhárítja az ajánlatot, legalább arra vegye rá, hogy egy kicsi Madonnát fessen, olyan édeset és szentségeset, amilyen az ő saját természete.”Aztán a sors úgy hozta, hogy Da Vinci mester Mantovában megfordulva, egy krétarajz erejéig portrét készített a hercegnőről hagyományos félprofil ábrázolásban, talán azzal a szándékkal, hogy unszolásaira egyszer majd festmény születhessen belőle. Nem így történt. A rajz fennmaradt, de a festett arcmás soha nem készült el.
Isabella bátyja, I.Alfonso d’Este, Ferrara és Modena hercege is igyekezett gyűjteményét jelentős festményekkel gazdagítani, ám a klasszikusoknál olykor neki sem jöttek be reményei, a balsors őt is kiszemelte, bár ügynökeit folyvást arra ösztökélte, hogy szüntelen kutakodjanak remekművekért. Ezért aztán öröme határtalan lehetett, amikor Raffaello egy Bacchus diadala című festményt ígért neki, és 50 dukát előleget fel is vett érte. Ámde a festőfejedelem addig halogatta a megrendelt munkát, mígnem 1520 tavaszán lázas betegségbe esett és váratlanul eltávozott a művészetek örök Pantheonjába. Alfonso az 50 dukátot visszaperelte.
Szándékai ellenére Tizianóval sem járt nagyobb szerencsével a herceg. Velencei követe által még némi fenyegetéshez is folyamodnia kellett, így: „Beszéljen Tizianóval és emlékeztesse rá, hogy amikor Ferrarát elhagyta, ígéretet tett, amelyet egyelőre, úgy tűnik, nem látott célszerűnek betartani. […] Mivel nem szolgáltunk rá, hogy ne tartsa be szavát, figyelmeztesse: úgy igyekezzék, nehogy haragra adjon nekünk okot, s találja meg a módját, hogy azonnal hozzájussunk a vászonhoz.”
Bár Alfonso tanult előző bukásaiból, így Michelangelóval már előzékenyebb modorra váltott határtalan csodálataként, hiszen kitüntetésnek vette azt is, hogy a géniusz engedélyezte állványzatról megtekinteni a Sixtus-kápolna freskóinak kibontakozó panorámáját. S amikor az „Il Divino”, isteni mester meglátogatta Ferrara és Modena urát, az tisztelete jeléül magával egyenrangú félként kezelte őt, mindennel elhalmozta, majd távozása előtt, némi élccel, de nyájasan felszólította: „Michelangelo, ön most a foglyom. Szabadon bocsátása fejében azt kívánom, ígérje meg, hogy készít nekem sajátkezűleg valamit saját akarata és legjobb belátása szerint, legyen az akár szobor, akár festmény.”A lángész hosszú huzavona után, nagy későre megfestette a Léda és a hattyú című képet, s amikor elkészült vele, értesítette a herceget, hogy a mű elvihető. Egy szolga toppant be futárként, aki balga szavaival „csekély képnek” nevezte azt, amit Alfonso herceghez vinnie kell. Michelangelo lobbanékonysága ezt az együgyűséget nem bocsátotta meg, felháborodásában a futárt kidobta, s a művészettörténet ikonikus művét Antonio Mini szolgájának ajándékozta. Alfonso ismét kép nélkül maradt.

Árkossy István