Zsille Gábor József Attila-díjas költő, műfordító, a PIÜ által létrehívott KMI 12 program tagja, az Olvasat irodalmi folyóirat állandó szerzője a Lengyel Köztársaság Lovagkeresztje állami kitüntetést vette át Jerzy Snopektől, Lengyelország budapesti nagykövetétől 2021. május 27-én a Lengyel Köztársaság nagykövetségén. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: Nagykövet úr a laudációban kiemelte, hogy a kitüntetést Andrzej Duda köztársasági elnök adományozta műfordítói tevékenységedért, a lengyel irodalom és kultúra magyarországi közvetítésében játszott szerepedért. Honnan ered és mit jelent számodra a lengyel lélek, kultúra iránti vonzalom?

Zsille Gábor: A rendszerváltás évében kutattam a családfámat, és kiderült, hogy kétszáz évre visszamenőleg nem folyik lengyel vér az ereimben. Tehát a lengyelek iránti lelkesedésem lelki-szellemi tőről fakad. Első ilyen emlékem, hogy kilencéves koromban, 1981-ben a magyar tévéhíradó képsorokat mutatott a hadiállapottal sújtott varsói utcákról, és a járókelők ujjaikkal a Szolidaritás-mozgalom jelét mutatták a kamerának. Nagyon tetszett a bátorságuk, a kommunista önkénnyel szembeni kiállásuk. Tizenhat évesen pedig rátaláltam a Nobel-díjas Czesław Miłosz verseinek magyar nyelvű kötetére (Múzsáim palotája, Európa Könyvkiadó, 1987): óriási hatással volt rám. Ugyanabban az évben egy iskolai buszos kirándulás keretében eljutottam Krakkóba, és ott végképp „megpecsételődött” a sorsom.

MZs: E lengyel kötődést erősítette a mélyen megélt, természetes katolicizmusuk? Gondolom, fontos lélekközösség ez is, hiszen 1990‒97 között katolikus teológiai tanulmányokat folytattál az Esztergomi Hittudományi Főiskolán, illetve a Szegedi Hittudományi Egyetemen. 

ZsG: Igen, a lengyelek iránti vonzalmamnak mozgatórugója, mindmáig nélkülözhetetlen szempontja a katolicizmus. Amikor az ezredfordulón négy évig Krakkóban éltem, időről időre megállapítottam, hogy a lengyel mindennapokat átjáró vallási élet, a hagyománnyal átitatott közeg jót tesz a lelkemnek.

MZs: Nemcsak költőként, de műfordítóként is jelentős teljesítmény van mögötted. Antológiákat állítottál össze, rengeteg verset fordítottál. Hány kötet is jelent meg a fordításodban? S melyek azok a költők, akik különösen közel állnak hozzád? 

ZsG: A díj átvétele előtt leltároztam a polonista munkáimat. Címszavakban: huszonkét év; tizenkilenc fordításkötet (közülük három Kovács Istvánnal közösen); ezeregyszáz lefordított vers; több tucat esszé; hatvan lengyel témájú előadás az ország különböző pontjain; húsz idegenvezetés lengyel földön; egy magyar hetilapban félkolumnás cikksorozat a lengyel kultúráról nyolc éven át, kihagyás nélkül minden héten: 410 írás, két és fél millió leütés. Nem tudom, hány munkaóra… Ez egy életre szóló kaland, szerelem, küldetés. S akik a lefordított költők közül legközelebb állnak hozzám: Czesław Miłosz, Feliks Netz és elsősorban Adam Zagajewski.

MZs: A műfordítás során szoktad-e hajlítani az eredeti szövegeket a helyi viszonyokhoz, ízléshez, vagy a szöveghűséget tartod a legfontosabbnak? Mert nyilván valamennyire hűtlennek kell lenni, hiszen nem szavakat fordít az ember, hanem atmoszférát szeretne visszaadni. 

ZsG: Persze, érvényes Kosztolányi szellemessége, hogy „a műfordítás műferdítés”, mindazonáltal én a szöveghűen fordítók táborához tartozom. Az is alapvető szempont, hogy a magyarra fordított műnek szépen, élvezetesen kell hangzania magyarul. Ez a két cél: a szöveghűség és a magyarul jól csengés folytonos összehangolást, összpontosítást kíván. És persze más szakmai szempontok is vannak, például a nyelvek egymástól eltérő gondolkodásmódja. Mindezt most nem fejthetem ki, mert rettentő összetett kérdés: egy külön beszélgetés témája lehet.

MZs: Több éven keresztül Lengyelországban éltél, hogyan emlékszel vissza arra az időszakra? Azt mesélted a díjátadó után, hogy Lengyelországban bármi megtörténhet.

ZsG: Így igaz, és az a „bármi” meg is történt velem: vannak anekdotáim… Ám az a gond (általában az egész irodalmi élettel is), hogy a legélvezetesebb történeteket csak kikapcsolt mikrofon mellett lehet előadni. Ha valaki az Olvasat szerkesztőségén keresztül megkeres, szívesen mesélek neki négyszemközt, egy kerthelyiségben üldögélve. Ami a kérdés első részét illeti: Krakkó számomra egy tündérváros, irodalmi-szellemi értelemben pedig egyfajta szabadegyetem.

MZs: Egy másik alkotó világában való elmélyült utazás, azonosulás hogyan hat a saját lírádra? Lehet-e párhuzamosan alkotni és műfordítani?

ZsG: Makacsul hiszem, hogy igen, lehet. Egyfelől igaz, hogy a műfordítás korlátozza a saját művek írását, a költői termékenységet – másfelől a jó szerzők, az értékes művek fordítása megtermékenyít, ösztönöz. A műfordítást az alázat iskolájának tartom: nagyszerű lehetőségnek, hogy ne folyton önmagunk körül pörögjünk, ne merüljünk el a karrierépítő-önmenedzselő fogyasztói világban, hanem képesek legyünk alárendelni magunkat egy másik, esetleg sohasem látott szerzőnek, és az ő gondolatait közvetítsük, őt szolgáljuk.

MZs: Ha úgy hozná a sorsod, hogy megtehetnéd, hogy újra kiköltözz évekre, belevágnál?

ZsG: Három hónapra, fél évre bármikor boldogan visszatérnék Lengyelhonba – de évekre már nem. Ugyanis annak idején, a négyéves krakkói tartózkodásom során megtapasztaltam, hogy szükségem van a magyar nyelvű közegre. Legmélyebb gondolataimat csak magyarul közölhetem embertársaimmal; egy tanult nyelvet beszélve szüntelenül tartalmi kompromisszumokat kötünk: áthidalunk, egyszerűsítünk. Szerintem egy költő, egy író nem lehet távkapcsolatban az anyanyelvével. Én zuhanyozás közben nem azt dalolom, hogy „nem élhetek muzsikaszó nélkül” – hanem azt, hogy nem élhetek magyar szavak nélkül.