Amikor beteg voltam, anyukám mindig adott valamilyen varázsbigyót, vitamintablettát, hogy hamarabb meggyógyuljak. Mivel ezeket rendszeresen bedobáltam az ágyam mögé, nem tudtak segíteni nekem. Valahogy így van ez a mesékkel is. A varázserejük csak akkor tud működni, ha kapcsolatba lépünk velük, ha befogadjuk őket, helyet adunk nekik magunkban. A mese persze megelőzésnek is kiváló, nem kell megvárni, hogy baj legyen, sőt.

Ezen gondolkoztam nemrég, miközben a villamosmegállóból az iskola felé sétáltam. Szeretek mesélni, mesét írni, és a meséről mesélni is. Különleges találkozásra készültem: meseórákat fogok tartani gyerekeknek, mégpedig a mesei világrendről. Mert a mesék alján bizony rend van, nem ám csak úgy összevissza vannak belehajigálva a dolgok, motívumok, mint egy turmixgépbe az alakos elemek.

Az iskolához vezető utat öles fák, gondosan megmunkált sövények szegélyezték – milyen rendes környék ez! Lám, még be sem léptem az ajtón, máris a rendnél tartok. De vajon mikor érezzük azt, hogy valami rendben van? Ezt kérdeztem a gyerekektől is. Volt, aki azt válaszolta nevetve, hogy neki a rendetlenségről több mondanivalója lenne. Hamar kiderült, hogy mit tartanak rendesnek és rendetlennek. Például rendetlenség az, amikor a tárgyaink indokolatlan helyen vannak. Mondjuk a fogkefe a radiátoron, a ruhák szétdobálva az ágyon, a papucs az ablakban, a cserepes virágok között. Mert azt ösztönösen érezzük, hogy akkor van rend, ha a dolgok a helyükön lehetnek. Nincs ez a mesékben és a világunkban sem másképp. A Napnak az égbolton a helye, ha onnan elrabolja egy sárkány, akkor sötét és hideg hellyé válik ez a bolygó. Vagy ha a királylányt elrabolják, és egy fa tetejére viszik fel. Nem ott van a helye, hanem valakinek a karjaiban. De legalábbis a saját palotájában, házikójában. Ha a rend bármi miatt megbomlik, az rosszat hoz. Ha csak a saját szobánkban uralkodik rendetlenség, akkor legfeljebb nem találjuk meg a fogkefénket, papucsunkat, de ha a világban is felborul a rend, akkor baj van.

A meseórákra, ha módom van, felkészítem a gyerekeket: eljuttatom hozzájuk a kiválasztott mesét, és megkérem őket, hogy rajzoljanak hozzá. Ezeket a képeket szeretem alaposan megvizsgálni, mert mindig izgalmas felfedezéseket tehetek.

A kiválasztott mesének a főszereplője egy gonosz király volt, aki várat akart építtetni magának, hogy ez hirdesse majd a halhatatlanságát. Meglepő volt számomra, hogy míg én magamban ezt a királyt egy öreg királynak képzeltem el (fehér hajjal és szakállal), aki fél már az elmúlástól, a gyerekek rajzain életerős, fekete hajú és szakállú királyok sorakoztak. Tehát ők a királyt szuperhősnek látták, akinek tervei és céljai vannak, élete csúcspontján van, hírnevet akar, világraszólót. Milyen igazuk van! Lehet, egy öreg király már inkább az aranyalmafája alatt üldögélne, vagy arany tűzpiszkálóval kotorgatná a kandallóban a hamut.

Azt is megfigyeltem a rajzokon, hogy a gyerekek általában megmaradtak a mese szereplőinél: királyt, mesterembereket, palotát rajzoltak. Ez a mese férfimese volt, szemernyi szó sem esett benne szerelemről, királylányról, királynőről, feleségről vagy egyéb nőszemélyről – kifejezetten egy férfi saját karrierével kapcsolatos vágyait és terveit írta le. Mintha ebbe nem férne bele a család, a társ, a kedves. Mégis, az egyik rajzon megjelent egy sárga hajú (aranyhajú, szőke) királylány. Igaz, nem a király mellett (mert a király egyedül fekszik a baldachinos ágyában), hanem a kép legalsó sávjában. A kép rajzolója talán azért képzelte oda ezt a lányt, mert úgy érezte, hogy a király kibírhatatlan természetén sokat enyhítene, ha lehetne társa. Ha a mesében nincs is, majd ő odarajzolja a képre. Elmosolyodtam, amikor ezt a rajzot megtaláltam – nézegettem is hosszasan.

Azt is megfigyeltem, hogy szinte minden rajzon hármas torony szerepel: a hármas szám még mindig minden más számot megelőz. Ennek is megörültem! Mert annyi mindent tudunk úgy, hogy okát nem is értjük, egyszerűen tudjuk, hogy így kell lennie. A legizgalmasabb örökségünk ez a tudás: aranyfedezete van. „Tudjuk” és szeretjük ezeket a számokat: a hármast, a hetest, a kilencest. Idővel, ha nyitottak vagyunk, utánaolvashatunk, hogy mi minden három, hét, kilenc a világunkban, hogy miért jelentős számok ezek. Miért aranyhajúak a mesehősök, miért hitvány gebéből lesz táltos paripa. A mesék hosszú útra, igazi kalandtúrára hívnak – de segítenek is az utat végigjárni. Gondoljunk csak a legkisebb mesehősre, akinek sikerült. Ha neki, a legapróbbnak sikerült, akkor nekünk is fog. Hiszen mi már nagyok, felnőttek vagyunk.

Mirtse Zsuzsa

(Az illusztrációt az Eötvös József Általános Iskola 4. osztályos tanulója készítette.

Köszönet Zsenitsné Tóth Krisztinának a meseórához nyújtott szervezési segítségért!)