Hegedűs Imre János írása Demény Péter Egy sors melódiája – Á. Toszó Ilona életpályaképe című kötetéről

Kecses külsejű, finom tartalmú könyv jelent meg Kolozsvárott, a Prospero Könyvek sorozatban, Demény Péter szerkesztésében. Nem könnyű belefogni az elemzésébe, olyan „fölemelt hangon” kezdi a bevezető sorokat Banner Zoltán, költő, író, zseniális versmondó, muszáj őt idézni:
„A zene – fölemelt hang.
A képzőművészet – fölemelt ujj.
A színház – fölemelt szó.
A művész – a Teremtő kiválasztottja, hogy fölemelje hangját, ujját és szavát.”
(Életszínjáték)
Színház, zeneakadémia, festőtanoda homlokzatára illő sorok. Erdélyben vagyunk, és akárcsak a mesében, tündér kalauzol minket a sűrű rengetegben, legalábbis mesébe illő alak, mégis földi halandó, a neve ez esetben Á. Toszó Ilona, színművésznő.
Ismerni kell az ezerkilencszázötvenes-, hatvanas-, hetvenes-, nyolcvanas éveket ahhoz, hogy az Erdélyre rátelepedő vaksötétben lássuk, tudjuk, s utólag méltassuk a meteorok, a lángcsóvák fényvillanásait. A művészek voltak ezek a lángcsóvák. Az emberek úgy mentek akkor a színházba, mint keresztény hívő a templomba. Végső menedék volt Thália otthona, azilum, így nevezték a régi görögök a menhelyet, amely megvédte az üldözöttet, ahol nem érhették el a hatalom iszonyatos karmai. De bármekkora veszély fenyegetett, volt ebben az élet-halál játékban valamilyen felemelő jelleg, amit Banner Zoltán „a művészet arisztokratikus demokráciájának” nevez.
S ha szűkítjük a narrációt, ha csak a könyv hősnőjéről, Á. Toszó Ilonáról szólunk, akkor elmondhatjuk, hogy az ő jellemében, személyiségében, sorsában, életútjában igenis van egy ilyen jelleg, jelen van minden tettében, mozdulatában, életsorsában az „arisztokratikus demokrácia”.
Marosvásárhelyen született, s akkor, a Magyar Autonóm Tartomány fővárosában pezsgő, forró, forrongó élet zajlott, kihasználta a magyarság a cseppnyi, a kortynyi szabadságot, itt működött a Szentgyörgyi István színművészeti főiskola, újságok, folyóiratok szerkesztőségeiben heves viták folytak, létrejött a híres Székely Népi Együttes, magyar rádió szólt emberi nyelven a hallgatósághoz.
Ila baba, így nevezték sokan még nagykorában is, eszményi polgárcsaládban éli gyermekkorát, a harmadik gyermek, testvérei, szülei elárasztják szeretettel, becézik, babusgatják, gondoskodnak képzéséről, a színiakadémia felvételi vizsgájára kimagasló képességű művészegyéniség, Erdős Irma készíti elő. Az egyetem már a fegyelem, az önfegyelem, a konok, céltudatos élet iskolája. Kiváló tanárok tanítják, korán szerepekhez jut, s 1966-ban, amikor végez, szerződteti a marosvásárhelyi színház.
De ha már a bevezető sorokban a mesét emlegettük, akkor a hősnő életének sorsdöntő fordulatáról is szólni kell. Á. Toszó Ilona megismerkedik élete nagy szerelmével, Árkossy István grafikus- és festőművésszel, összeházasodnak, a híres Farkas utcai református templomban tartják az esküvőt, az orgonista Schubert Ave Mariáját játssza, a fiatal pár életének színtere ezáltal a kincses város, Kolozsvár lett.
Vége a mesének? – Nem. Nincs vége. Csak más dimenziókat ölt. A világot jelentő deszkákon, a színpad talapzatán a „végtelenség érzete” (Madách) ragadja magával a színművésznőt. Az erdélyi, az összmagyar és a világirodalom nagy drámáiban, vígjátékaiban lép fel, kiváló partnerekkel (Héjja Sándor, Pásztor János, Orosz Lujza, Dehel Gábor, Rajhona Ádám, Sebők Klára, Vadász Zoltán, Senkálszky Endre, Krasznay Paula, László Gerő, Széles Anna stb.) játszik együtt, s ami a legfontosabb, kijárja a Harag György iskolát.
A meseszerű gyermek- és ifjúkorból, a marosvásárhelyi sikeres dobbantásból legenda lett. Harag György (1925–1985), aki gyermekfejjel megjárta Auschwitz gyehennás poklát, és családjából egyedül csak ő maradt életben, legyőzi a sárkányt. Úgy győzi le, hogy hatalmas tudásával, türelmével, műveltségével, tehetségével az újkori barbárság ellentéte lesz, az ő rendezése idején emelkedett a legmagasabb csúcsra a Kolozsvári Magyar Állami Színház, s Árkossyné Toszó Ilona részese, résztvevője ennek a száguldásnak. Képzett, érett művésznő lett Kolozsvárott, tudatos és ösztönös, racionális és ráérzéses, fegyelmezett és ellágyuló, gesztusaiban, mozgáskultúrájában mérsékletes, harmonikus, de ha a szerep úgy kívánta, robbanni is tudott. Nagy szerepek alakításával bízzák meg, ókori drámákban, nyugat-európai, amerikai színművekben, magyar, főleg erdélyi szerzők színpadi játékaiban lesz a közönség egyik kedvence, s még azt a nagy ajándékot is megkapja a sorstól, hogy együtt dolgozhat férjével, Árkossy Istvánnal, aki az Utunk irodalmi és kulturális lap illusztrátora, grafikus-festőművész, de vállalja a színházban a színpadkép kialakítását, díszlettervező lesz. Ila még a kisfiát is magához emeli, Sütő-darabban játszik gyermekszerepet Zsolt.
A kötet értékes darabja egy visszaemlékezés, a férj érzelmekkel dúsított esszéje. Árkossy István, Munkácsy-díjas művész első találkozásukról ír, és ismételten bebizonyítja, hogy szavakkal is lehet festeni. Elkápráztatja a vidám társaságba betoppanó „karcsú, hirtelenszőke, tengerszemű lány”, az esszét olvasó személy nyugodtan fölemelheti a fejét, szöveg helyett tüneményt lát. (Verőfény a jégszínű télben)
Szép és sikeres tehát egy erdélyi emberpár élete, az olvasó képzelete nagy romantikus soraival asszociál: „Ünnepre fordult a természet, ami / Szép és jeles volt benne, megjelent.” (Vörösmarty: Előszó)
Sajnos a külső világ eseményeinek erővonalai éppen az ellenkező irányba mutattak. A „Kárpátok géniuszának” csúfolt diktátor felsorakozik a római eszelős cézárok dicstelen sorába, Caligulát, Nérót utánozza, és most már nincs se a magánéletnek, se a társadalmi életnek olyan szöglete, zuga, ahol meghúzhatná magát az egyén. Az Árkossy-házaspár is a kitelepedés mellett dönt, 1987-ben Magyarországra költöznek.
Itt még egyszer felmagasztosul Árkossyné Toszó Ilona jelleme, személyisége. Amikor döntenie kell, hogy folytatja-e Budapesten színészi karrierjét, vagy férjének, családjának mindenese, a ház tartópillére, talpa, mennyezete, testi-lelki támasza lesz-e, az utóbbi mellett dönt.
Veszítettünk mi, nézők, színházrajongók ezáltal? Természetesen igen. Veszítettünk. Ila asszony iránti nagy és rajongó szeretetünk ellenére ki kell mondanunk: veszítettünk. De nyertünk egy Munkácsy-díjas festőművészt Árkossy István személyében, aki ráadásul az íróvilágban is hosszútávfutónak bizonyult, kevesen művelik olyan mesteri módon az esszé műfaját, mint ő. Nem csoda: múzsa áll a háta mögött.
A színházak bársonyfüggönyére mesterkézzel körbevarrt lyukat helyeztek el, amelyen keresztül látni lehetett a közönség gyülekezését. Ha jelképként kezeljük ezt a nyílást, és nem kifelé, hanem befelé nézünk, akkor egy valóságos élet „színpadképe” tárul elénk, pontosabban egy budai villa, ahol két céltudatos művészlélek, Árkossyné Toszó Ilona és Árkossy István él, itt laknak, dolgoznak, most már unokákkal is körülvéve, Shakespeare: A vihar hősének, Prosperónak a tetteit utánozzák, a tudás és tehetség emlőiből táplálkozva varázserő birtokába jutottak, de különleges hatalmukat csakis a szép, a jó és a nemes virágzására fordítják. A Prospero szó jelentése amúgy is: virágzik, sikert arat, fellendül, prosperál. A Kolozsvárott megjelent kedves könyv bizonyára impulzust ad ehhez a prosperáláshoz.

(Prospero Könyvek, Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2024)