A mélypont ünnepei 2.

Kedves Barátom,

megígértem neked: időnként tudósítalak irodalmi életünk bozótosából, hogy tájékozott lehess ott messze, az óceánon túl. Bizonyára emlékszel, három héttel ezelőtt egy költőről, Tölgyesi Hübrisz Tarhosról írtam, aki hosszú évek óta különböző álneveken küldözget leveleket szerkesztőknek és kurátoroknak, érzelmileg zsarolva őket, közlésért és protekcióért kuncsorogva.

Ezúttal egy sokkal egzaltáltabb irodalmi jelenségről szeretnék mesélni, akit úgy hívnak: Barta-Né Otília. Tudom, hogy furcsának találod, de nem tévedés, ő ilyen rendhagyóan írja a nevét: Barta-Né. Ez a hányatott sorsú hisztérika a kilencvenes évek végén lépett színre, a kortárs költészet szegényleányának szerepében. Kezdetben egy kiváló költő, Bella István vette pártfogásába: beválogatta Otília néhány zsengéjét a Verskarácsony című antológiába, és az azonos elnevezésű, frissen létrehozott díjat is neki adományozta. Barátom, nem csoda, hogy nem hallottál még a Verskarácsony-díjról: roppant rövid életű volt, és 1997 után elhalt. Mivel az antológia szerzői közül egyedül Barta-Né felelt meg az elismerés feltételeinek, túlságosan sok vetélytársa nem lehetett…

Bella után még számosan támogatták Otíliát: folyóiratok főszerkesztői, kiadóvezetők, írószövetségi dolgozók, költőtársak. Volt olyan, aki oda-vissza vonatjegyet vett hősnőnknek, hogy jelen lehessen a Tokaji Írótáborban, mások könyveket ajándékoztak neki, a legtöbben pedig pénzt kölcsönöztek számára – egy alkalommal én is. Barta-Né mindig a szakadék szélén táncolt, őt mindig meg kellett menteni. Ám egy lyukas fenekű vödörbe mertük a vizet: Otília rengeteg segítséget eltékozolt, jótevőinek csalódást okozott, egy részüket komisz módon megkárosította. Állandó pénzhiányának oka sejthető: kocsmákban és talponálló büfékben gyakorolt alkoholfüggősége, melyet alighanem csak súlyosbított, hogy a magyar egészségügy egyik legalsó bugyrában dolgozott. Hajnalonként, már nagyon részegen, öngyilkossággal fenyegetőző SMS-eket küldözgetett irodalmi ismerőseinek – néhány ilyen üzenete az én telefonomban is lapul.

Második verseskötetének megjelenése után az ősösztönös Barta-Nét forradalmi hatások érték: megismerkedett a verstan iskolás alapfogalmaival, például a rímmel. Ezt egyik leghűségesebb barátnőjének, a Dunakanyarban élő Stégh Arankának köszönhette. Az irodalmi gyorstalpalás hatására Otília önérzete sajnos indokolatlanul hatalmasra duzzadt.

Az igazán szomorú lejtmenet öt évvel ezelőtt kezdődött. Barta-Né összebarátkozott egy költővel, Téka Évával, és kuglófreceptek cseréje ürügyén elkezdett feljárni a lakására. A jószívű Éva egy-egy palack bort is kinyitott az ácsingózó szegényleány kedvéért, ezáltal kiérdemelte a Vino-Téka vezetéknevet. Ám néhány hét után kiderült: Otília mindahány látogatásakor elemelt egy értékes könyvet Éva polcáról, és a zsákmányt eladogatta belvárosi antikváriumokban. Összesen több százezer forint értékben lopott gyanútlan áldozatától, akinek új neve ennélfogva Biblio-Téka Éva. Persze kínos rendőrségi ügy lett a dologból. Ám Barta-Né nem jött zavarba, és még rátett egy lapáttal: éveken át azt a hazugságot terjesztette Téka Éváról, hogy leszbikus és az egész lopási históriát csak bosszúból gyártotta, mert Otília előzőleg nemet mondott a szexuális ajánlatára.

A lejtmenet fél évvel ezelőtt zuhanórepülésbe váltott. Barta-Né felmondta kenyérkereső állását, kilépett a legnagyobb irodalmi szervezetből, és egy világhálós közösségi oldalon egyszemélyes háborút indított a világ ellen. Körös-körül szélmalmokat lát, mindenkit rágalmaz, mindenkit árulónak tart, immár Stégh Arankát is; hadjáratokat hirdet egyes pályatársai elpusztítására, a munkáshatalomról zagyvál, összeesküvésekről, a saját szobráról Budapesten és ötszáz dühös író egybetoborzásáról. Otília akár veszedelmes is lehetne – de szerencsére teljesen jelentéktelen. Kedves Barátom, szép húsvéti napokat kívánok, és egyetlen percig se aggódj!

Zsille Gábor