„Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba walesi bárd”

Arany János

Lehet emberi a megváltás? Nem istenek játéka az? Üdvös a megváltás, vagy kárhozat? Ment az autodafékkal (nem, nem a könyvek által!) a világ előre? Moccant pusztulás által a valóság a transzcendens irányába? Létezik emberi elmét meghaladó rendezői elv, amely azt diktálja, pusztulj el, áldozd fel magad? Össze tudnak verődni a haláltusa üvöltései, a torokhangok hörgései örömódává?

Ezen a dogmán alapszik a kereszt tana. Közismert nevén a kereszténység. De milyen (rög)eszme hajtja, löki azt a földi halandót, aki a kereszthalálnál is borzalmasabb véget, a lángsírt önként vállalja? Nem, nem vállalja, végrehajtja önmagán azt!

Ötven évvel ezelőtt, 1970. február 13-án egy székely fiúgyermek, Moyses Márton, nagyajtai agrárproletár, Brassóban, a megyei pártbizottság előtt, benzinnel locsolta le magát, és lángsírba temetkezett. Ő nem tudta, de mi ma már tudjuk: malasztban, azaz a teremtő Isten kegyelmében részesült.

De miért? Mi haszna a rettenetes végnek? Mi végre a pusztulás? Keletkezett legalább hajszálnyi rés a román soviniszta, bolsevista terror falán? Megválaszolhatatlan kérdések, mert ismeretlen a mártírium köznapi, földi logikája.

Egy megfejtésről tudunk. Bajcsy-Zsilinszky Endre mondta az őt kísérő katonáknak, akik arra biztatták, szökjön meg: „Nem, nem lehet, mert mártírok nélkül nem tud tájékozódni a nemzet a történelemben.”

De a lángsír mártírjai, Jan Pallach, Bauer Sándor és Moyses Márton megtagadták a ráció, a józanész logikáját. Lobbant a láng a Vencel téren Prágában, Budapesten a Múzeum kertben és Brassóban, a román földi istenek torz panteonja, a pártszékház előtt.

A cseh és a budapesti lázadó mártíromságát ismeri a világ. A teljesen árva, ágról szakadt székelyről, Moyses Mártonról alig tudunk valamit. Most kezdjük megismerni, most borzongunk bele abba, ami józanésszel fel sem fogható.

Mi volt a bűne?

Ötven év távlatából könnyű okoskodni. Az ideológiák jégtorlaszai felolvadtak, már tudjuk, hogy a bolsevisták azokat csapták be, akik nevében meghirdették az új világot. A szegényeket, a szenvedőket, a kérges tenyerű, fehér szívű milliókat. De honnan tudta ezt akkor ő, Moyses Márton? Hogy tudott kipillantani az iszonyatos román kommunista ököl alul? Az ő korában a látás képessége az abszurdummal volt szinonima.

Válaszoljunk a sok közül erre az egy kérdésre. Azért tudott kipillantani Moyses Márton a román bolsevista ököl alul, mert költőnek és matematika-zseninek született. Osztálytársai (Baróton és Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Líceumban) Bolyai Jánosnak nevezték, szólították. Joggal. Ha engedik élni, terebélyes életművet növesztett volna.

Lobbanó elméjénél csak bátorsága volt nagyobb. Gimnazista diákként megszervezte és megkísérelte a lehetetlent: átszökni három társával Magyarországra az ötvenhatos forradalmárok, a pesti srácok megsegítésére. Két társának sikerült.

De tanácsos magasabbra húzni a lámpa lángját, és szétnézni abban a fénykörben, amelynek izzása jövőt, nagy jövőt ígért neki. Ez a fénykör a Költészet. Vannak sötét korok, amikor nincs nagyobb bűn a versírásnál. Gyúlékony anyag az, süt, éget, lángol, fluoreszkál.

A kolozsvári egyetem padjaiból emelte ki a román bolsevizmus szörnyszervezete, a Securitate. Katonai törvényszék elé állították. Elszorul a szív ma, hogy jogilag milyen téves, hazug, hibás, vádak alapján ítélték súlyos börtönévekre. Álljon itt a kezdő, az önmagát és a világot kereső, mutáló hangú költő néhány sora:

Holnap forradalom
Le sem is törüljük, hogyha
szemközt köpnek,
meg sem is rándulunk, hogyha
arculütnek.
Ha rá nem döbbenünk, vérünk
nem is lázad:

Igen. Forradalmár volt ő, mint minden valamire való költő. De még csak az ideggyulladás fázisába jutott el. Zsengéi, szövegtorzói sehol nem jelentek meg, azokkal nem agitált, nem mozgósított, egy kék támlájú füzetben rejtegette a sokszor még a címadásig sem jutott, csiszolatlan szövegeket.

De a hatalom tudta, ha valaki meg sem rándul a pofonoktól, ha az áldozat nem törüli le arcáról a köpést, az veszedelmesebb a barikádharcosnál. Hogy gondoskodtak a gerinc végső roppanásáról? Szabadság-illúzióval.

Kiengedték Moyses Mártont a börtönből. Kényszerlakhelyre, Nagyajtára deportálták, a kollektív istállók tehenei alól hányta ki a ganyét, pontszámra dolgozott a mezőn, s közben levelezett a Szovjetunió akadémiájának fizikusaival, elküldte találmányait a román tudósoknak, hidrodinamikával kísérletezett. A kongó visszhangtalanság felőrölte idegeit, megérett benne a végső, a végzetes gondolat, meghozni a legszörnyűbb áldozatot, önpusztítással tiltakozni a közösséget, a nemzetiséget fojtogató román diktatúra ellen.

Helyszínnek csakis a brassói pártbizottság székházát választhatta. Csak így volt egyértelmű tiltakozása az ádáz diktatúra égbekiáltó bűnei ellen.

Ma, ötven év távlatából megrendülten, szorongó szívvel hajtunk fejet emléke előtt. Szorongó szívvel, mert mi harc, küzdelem nélkül lettünk mártíromságának haszonélvezői.

Hegedűs Imre János