A reggeleket akkor szeretem a legjobban, ha az állandóságot élhetem meg bennük. Amikor mindig ugyanaz a menetrend. Szinte ugyanazt iszom és eszem minden reggel – jó, reggeliből háromféle változat van, de ezeken belül váltogatok. A szokásaim rabja vagyok. Rettenetesen nehezen ébredek, hangolódom át a világra. Általában intenzíven álmodom. Legalább egy óra kell ahhoz, hogy kikapaszkodjam az álmaim szövevényes, hínáros-mocsaras világából. Ezért szoktam rá arra, hogy rögvest felébredés után írni kezdek: olyankor még közel van a tudatalatti, az álmok világa. Estére rám rakódik a napi hordalék, szétráznak odabent mindent a tennivalók, a napközben befogadott sorsok, a feladatok. Este inkább már csak söprögetek magam után: amit hajnalban megírok, akkor csiszolgatom kedvemre valóra. Este teremteni már nagyon ritkán tudok.

Az álmaim ritkán kedvesek, szépek, hirtelen nem is emlékszem arra, hogy mikor volt szerencsém utoljára effélét álmodni. Inkább megzúznak, bedarálnak, veszítek és elveszítek, borzalmas helyzetekbe sodródom; ami nappal csak szorongat, éjszaka sokszor valamilyen lidérces forgatókönyv szerint valósággá válik – hiszen a veszteségek nemcsak a napunk napfényes részében érnek minket, hanem átcipeljük őket az éjszakába is. Sokszor egészen kreatív, filmszerű formában törnek ránk, valóságosabbak a valóságnál. Minden pici részletük kidolgozott, az álom matematikája kiválóan működik. Mondok egy példát.

A minap azt álmodtam, hogy elveszítettem valakimet, aki fontos volt nekem. Nem érte őt baleset, sem betegség, hanem azt találta ki, hogy Kanadába fog kiköltözni, és beváltja régi álmát: egy sebes vizű patak mellett fog élni, pisztrángokra vadászva. Csendesen és egyszerűen telnek majd a napjai, alig hagyva lábnyomot maga mögött. Erről a kivonulásról Richard Brautigan Pisztrángfogás Amerikábancímű könyve jutott eszembe. Annak idején, amikor azt a könyvet olvastam, elkapott a lázas ábrándozás engem is: milyen lehet vadvíz mellett élni az ügyességemre, élelmességemre utalva, távol a civilizációtól, szabadon, nem kötődve semmihez és senkihez. Jó, ma már azért megtalálnám ott is az internetkávéházat, és a laptopomat is magammal vinném valószínűleg. Ezt akarta tenni álmomban az is, aki ki akart költözni az életéből, hogy új közegben próbálja ki magát, új lapot húzzon a sors kártyapaklijából. Sőt, ne is húzzon, hanem új lapot rajzoljon magának.

Az álom nekem veszteséget jelentett, neki viszont lehetőséget: a megteremtett élet reményét. Amikor kézbe vesszük sorsunk fonalát, nem tekeredünk, csavarodunk tovább vele kuszán és külső erőknek kiszolgáltatva, hanem mi magunk fogjuk a gyeplőt, és jelöljük ki, merre tovább. Amikor mérleget készítünk, felmérjük, hogy mit akarunk megőrizni az eddigiből, mennyire voltak hitelesek a kapcsolataink, barátságaink, és mennyire fontos az a látszólagos szabadság, ami miatt megéri lemondani dolgokról, sőt, még emberekről is. Megértettem őt álmomban, és mert igazán szerettem, azt kívántam magamban neki, hogy sikerüljön megtalálnia a békéjét. Mert aki ilyen útra indul, az valahonnan menekül. Annak nem volt jó ott, ahol. Vagy éppen ellenkezőleg: már túl olajozottan, könnyen gurultak a kerekek, ezért szeretett volna valami nehezítést, amelyben még kipróbálhatja magát. Tudom, én álmodtam mindezt. Lehet, az az ember is valahol én vagyok, csak talán hárít az agy, kölcsönvesz másik testet, sorsot, hogy kimondja azt, amit amúgy nem mer: javítás helyett lelépne, eltűnne, esetleg visszafejtené magát odáig, amikor még jól működött.

Pedig hiszem és tudom, hogy itt van dolgom. Ha utazom is, abban a megnyugtató tudatban teszem, hogy belátható időn belül visszatérek. Száz szállal kötöm magam a világomhoz: cicát tartok, növényeket nevelgetek, szinte gyártom a törődéssel járó elfoglaltságokat, keresem azokat az élőlényeket, akiket nem hagyhatok magukra. És odabent, az ereimben folyó sebesvizű patakban próbálok legfeljebb pisztrángokat fogni. Ha valaki éhes, szemrebbenés nélkül vacsorát sütök neki belőle. Ha csak magamért kellene megtennem, inkább visszaengedném azt a halacskát a társai közé. Azt hiszem, a kapcsolódásaim által tudom meghatározni legjobban magamat, és milyen furcsa: megtapasztalni a szabadságomat is. Az életemet pedig akkor szeretem, ha az állandóságot élhetem meg benne.

Csak akkor ki akar utazni mégis bennem, és hová, és miért.

Mirtse Zsuzsa