Minden pszichológiai közhely megélése valós tapasztalat, annak minden szenvedés- és pironkodás-vonatkozásával együtt. Igen, tudjuk, hogy midőn kialakul a felettes én, az ember már nem tud gyermekien önfeledt lenni, hiszen egy morcos, irigy, goromba és sunyi pofa a fejében mindig meginti önmagát, ha netán elragadná a hév, és jókedvében dolgokat csinálna.

Vegyünk csak egy egyszerű példát!

Szinte látjuk magunk előtt a szcénát, midőn érett férfiak a részegség különböző fokán állva ülnek (igen, állva ülnek) egy asztal körül, az asztalon bor, sör, no meg párlatok, és lelkesen vagy kevésbé lelkesen éneklik a férfi önsajnálat nagy múltra visszatekintő dalmaterializációit. Az ilyen társaságban, még ha nagyjából egyszerre rúgtak is be a legények, mindig van valaki, aki részegebb a többinél és már alszik vagy rosszul van, ott tántorog aztán a legnépesebb számú törzsközép, akik lelkesen és apait-anyait beleadva üvöltenek kidagadt nyaki erekkel, és van a legérdekesebb kevesek csapata (egy-két fő, de van, hogy csak egy), aki még vagy nem ivott eleget, vagy jobban bírja, mindenesetre bár jókedvű ő is, nem tud maradéktalanul azonosulni a kidagadt erűekkel.

S most kezdődnek a kényes egyensúlyozási problémák.

Ez a személy ugyanis – az egyszerűség, de tényleg csakis az egyszerűség és nem a világi hitel miatt, szóval az egyszerűség kedvéért ez a személy legyek: én – nagyon nehezen egyensúlyozik. Egyensúlyozom. Egyrészt már ittam annyit, hogy szeretnék én is önfeledten énekelni, másrészt még nem ittam eleget ahhoz, hogy ezt meg is tudjam valósítani, a felettes énem kikapcsolását kieszközöljem.

Így aztán mi történik?

Természetesen a legrosszabb.

Az ember elkezdi kijelölni a határokat: többnyire gesztusokkal, gúnyos vigyorokkal, fölényes elkaccantással, legyintő-megbocsátó szeretetteli pislogással, majd ugyanezt teszi félrepislogás-mezben, úgy, mintha volna ott egy józan ítélő, aki láthatná, hogy ő nem tartozik közéjük. (Kivéve, ha az érdekei úgy kívánják.)

Szánalmas az egész. A relativizálás: úgy gondolom – de annyira azért éppen nem, hogy fáj a szívem, majd meghasad utána. A kijelölés: eddig tartok én az én kiváló intellektusommal, mely természetesen megmosolyogja ezeket a bugyuta nótákat, de nekem is van szívem, és szenvedek, mint a kutya. A jelzés: látja, uram, hölgyem, hogy én tudom felülről nézni ezt az ostoba szenvedést, tetszik látni a ragyogó intellektusglóriát a fejem körül? Tudom, mi az a mimikri, mit tetszik szólni hozzá?

Egyszóval sokat nem szórakozom.

És mindezért cserébe azzal a kétes nyereséggel maradok – talán –, hogy megőriztem a méltóságomat. De kinek? Úgysem emlékszik rá senki.

Jó volna végre önfeledten mulatni.

Nagy Koppány Zsolt