Szín János 1968-ban született Szentesen. A rendszerváltás környékén benzinjegyekkel üzérkedett, szeszcsempészettel foglalkozott, majd nyerőgépeket kezdett el üzemeltetni, amivel nagyon fiatalon milliárdos vagyonra tett szert. 34 éves korában agydaganatot kapott, ezután nem sokkal a teljes vagyonát elveszítette. Böjte Csaba hívására később Erdélybe került, ahol medveleseket kezdett üzemeltetni. Életéről, tapasztalatairól és a medvékről több könyvet is írt. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Honnan jött a természet iránti vonzalmad?

Szín János: Amióta az eszemet tudom, a vadászat vonzott. Szerintem a zsákmányszerzés ösztöne minden férfiban ott él – valakiben erősebben, valakiben kevésbé. Engem gyerekkoromtól kezdve ezek a történetek érdekeltek. Faltam Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán és mások írásait. Az összes, általuk megjárt és leírt helyszín közül Erdély ragadott meg leginkább. Gyerekként sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer a havasokban élek majd, vadőrként.

KDG: Volt bármiféle kapcsolatod az irodalommal azon túl, hogy olvastál?

SzJ: Őszintén? Semmi. Rossz gyerek voltam. Inkább a sportban találtam meg magam – vízilabdáztam, háromszoros ifjúsági magyar bajnok lettem. De hát nem minden élsportoló kiváló tanuló is egyben – én például nem voltam az. Vagány gyerek voltam, az irodalom meg olyan távolinak tűnt.

KDG: Mi indított el abban, hogy végül könyvet írj?

SzJ: Mindig is szerettem történeteket mesélni, megnevettetni másokat, ez valahogy jött magától. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lenne ezeket a történeteket megőrizni. Aztán jött a pandémia, a bezártság, és hirtelen lett időm – ez adott egy lökést. Először persze azt hittem, csak egy gyerekes próbálkozás lesz, de nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Eleinte úgy gondoltam, hogy pusztán udvariasságból dicsérnek, de aztán komoly kritikusok és irodalmárok is elismerően nyilatkoztak róla. Fontos megjegyeznem, hogy nem tartom magam írónak. Egyszerűen csak nagyon jól tudok sztorikat mesélni, amiken jókat szoktak derülni az emberek.

KDG: Hogyan élted meg az írás folyamatát?

SzJ: Lassan írok, de minden percét élveztem. Most már értem, miért vannak grafomán emberek – írás közben olyan jó érzés járja át az embert, amit nehéz szavakkal visszaadni. Az egész életem feszült és pörgős volt, de a pandémia alatt végre volt időm lelassulni, teljesen kikapcsolni és csak az írásra figyelni. Ez nagyon jót tett.

KDG: Hogyan állt össze az első könyved koncepciója?

SzJ: Nem volt előre megírt terv. Egyszerűen leírtam mindent, ami eszembe jutott. Vida Gábor, erdélyi író barátom és szerkesztőm is arra bátorított, hogy ne korlátozzam magam: írjak le mindent, majd a végén úgyis kialakul a forma. És tényleg így lett. Ezért lett ennyire sokszínű – novellák, mesék, anekdoták is bekerültek a kötetbe.

KDG: Végül három könyv is megszületett. Ennyire bejött?

SzJ: Igen. Annyira jól fogyott a könyv, hogy úgy voltam vele – az „aljas haszonszerzésen” túl –, ha ez ennyire érdekli az embereket, és én is szeretek írni, akkor legyen folytatás.

KDG: A könyveidben és a történeteidben fontos szerepet kapnak a medvék. Hogyan látod a velük kapcsolatos vitákat?

SzJ: A medve Erdélyben nagyon megosztó kérdés. Az ott élőknek a medve akkora bosszúság, mint nekünk a szúnyog. Mi is azt mondjuk, hogy szeretjük az állatokat, de ha a szúnyog megcsípi a kezünket, akkor csak ráütünk és megöljük, nem elhessegetjük. Ők is így élik ezt meg. De a számok mást mutatnak: húsz év alatt húsz halálos medvetámadás történt Romániában. Ez egyetlen nap közúti baleseti statisztikája. Az autót mégsem akarja senki betiltani, a medvét viszont sokan kiirtanák.

KDG: Akkor a félelem inkább félretájékoztatásból fakad?

SzJ: Igen. A média nagy felelőssége, hogy mindig a szenzációt keresi. Egy támadás óriási hír, és sajnos nekünk, embereknek negatív hírek csigázzák föl a fantáziánkat, nem pedig az, hogy milyen jó, hogy megszületett három kis medvebocs. Pedig alapvetően a medve nem támad emberre, nincs rá oka. Én meg merem kockáztatni, hogy a húsz halálesetből tizennyolc provokált helyzet volt. Egy pásztor barátom mondta egyszer: „Ezer juhot hajtok fel a hegyekbe, kilencszázkilencvenet hozok le. Ez a tíz a természet adója, mert az ő területét használjuk.” Nagyon bölcs hozzáállás.

KDG: Van-e igény az ilyen negatív hírek dacára Erdélyben a medveökoturizmusra?

SzJ: Egyértelműen van rá igény, de sok a tévhit. A medvelesek például azt mutatják meg, hogy a medve nem ellenség, hanem csoda. Amikor valaki először lát élőben, biztonságos távolból egy hatalmas barna medvét, az életre szóló élmény. Mi ezt az élmény áruljuk.

KDG: Medvelesből ma már több is működik nálatok.

SzJ: Igen, jelenleg kettő van. Az egyik negyvenkét személyes, a másik egy régi Ceaușescu-les, amit teljesen felújítottunk. Ezek közvetlenül egymás mellett találhatók. Olyan nagy az érdeklődés, hogy már tervezzük a harmadikat is. Az embereknek hatalmas élmény látni a medvét természetes közegében, én pedig úgy érzem, így valóra vált a gyerekkori álmom: az erdőben élek, és nem kell vadásznom ahhoz, hogy közel legyek hozzá.

KDG: Sokat vagy az erdőben egyedül?

SzJ: Nem annyit, mint szeretnék. Persze a vendégekkel is szívesen megyek, de az nem ugyanaz. Mága Zolit idézve: „Nagyon szeretek hegedülni, nagyon szeretek koncertezni – csak az a közönség ne lenne.” Én is így vagyok a medvelessel. Egyedül ülni a lesben, figyelni, gondolkodni, hallgatni az erdőt – az egészen más. Évekig vadásztam, és sokáig azt gondoltam, hogy a legjobb lehetőség megismerni a flórát és a faunát az, hogy vadászok vagyunk. Azóta ez már megváltozott bennem, de ugyanúgy szeretek kint lenni, csak már nincs szükségem arra, hogy lőjek. Nemcsak vadászként lehet az erdőben jelen lenni, hanem természetszeretőként is.

KDG: Mit ad neked az erdő?

SzJ: Nyugalmat és otthonérzetet. A város szögletes formái, a rohanás, a telefon, az autók nem az ember elméjének valók. Szerintem akkor vagyunk igazán otthon, amikor egy fa alatt ülünk, és hallgatjuk az erdő hangját. Az erdő beszél, csak figyelni kell.

KDG: A „medvepásztor” ír még könyvet?

SzJ: Már nem, a medvepásztor megpihent. A medveles.hu oldalon a szolgáltatásaimról és a megjelent könyveimről tudnak az érdeklődők részletesen is tájékozódni. Ami viszont újdonság, hogy készül egy új kötet a Transzfogarasi útról és a Transzalpináról. Ez inkább útikönyv lesz, amely történelmi háttérrel, legendákkal, túraleírásokkal, szállás- és étkezési tippekkel segíti majd a turistákat. Sokan kérdezik tőlem, hogy hová menjenek, mit csináljanak – szeretném kielégíteni ezt az igényt. Ha minden jól megy, az ősszel meg is jelenik. Ez a kézikönyv reményeim szerint egy sorozat első állomása lesz. Szeretnék én lenni az az író, aki jól összefoglalja egész Erdélyt a turistáknak.

KDG: Úgy tűnik, megtaláltad a helyed.

SzJ: Igen. Megtaláltam a boldogságot Erdélyben, és ezenkívül még egy jól működő és értékteremtő vállalkozást is sikerült építeni. Gyerekként azt reméltem, hogy majd egy kunyhóban élek vadőrként a havasokban. Ma már több kunyhóm is van, és nem kell lelőnöm vagy lelövetnem egyetlen állatot sem. Elég, ha megmutatom a vendégeknek a mackókat, és ember is, állat is jól megy haza. Jóval többet kaptam annál, mint amiről valaha álmodni is mertem volna.