Rettenetes természetem van sok szempontból – de mind közül kiemelkedik az, amit még sokakon láttam, így nem egotrip írni róla, hanem úgyszólván társadalmi kötelesség, széles spektrumú jelentőséggel.

Arról van szó, kérem, hogy vagyunk páran, akik képtelenek távozni a társaságokból. Igen, rágjuk meg alaposan.

Az ember fiatalon (de még ilyen idősen is néha) elmegy a kocsmába, írótáborba, kiülős teraszra, buliba. Iszik, szépen kulturáltan megrészegedik, ordítozva énekel, hangosan röhögve pletykál (gyakran olyanokról, akik szintén ott ülnek, csak épp a háta mögött), tenyerek csattannak, röpülnek a máskor kínosnak érzett poénok… de még csak este fél hét van.

Végignézi tehát, amint a családosok szépen, nyugodtan felállnak, hivatkoznak egy gyorsat a gyermekfürdetési kötelezettségükre, és kényelmes tempóban elsétálnak. Itt eszébe jut, hogy neki is vannak gyermekei, igaz, már maguktól fürödnek, de ezzel az ürüggyel le lehetne lépni. Mégsem teszi.

Utána következnek azok, akik megrészegedtek, vagy csak megunták, és részegségre hivatkozva szép nyugodtan szintén távoznak. A jobbfejek még kicsit lődörögnek is, a hitelesség kedvéért. Emberünk itt arra gondol, hogy megmondta az édesanyja: amikor úgy érzed, eleget ittál, menni kell. Hivatkozhatna most erre, és szépen hazamehetne, de nem megy.

Ekkor jönnek azok, akikben szintén van még jóérzés, és a homlokukra csapnak – úristen, még dolgoznom kell! Aztán kanyargós járással elindulnak: dolgozni. Ezt bizony én is mondhatnám, mélázik emberünk, és ijedten látja, mennyire megfogyatkozott az asztaltársaság.

Óvatosan felveti, nem kellene menni mégis? Ilyenkor azonban mindig van egy nagyhangú és a többieknél jóval részegebb kolléga, aki ettől megdühödik, kiabálva tiltakozik: márpedig mindenki marad és mulatunk reggelig!, ordibálja. (Nemsokára nyilván minden különösebb ceremónia nélkül lelép, eloldalog.)

Ezek a bizonyos emberek, kérem, mind én vagyok, és lassan húsz éve töprengek azon, miért nem tudok én is angolosan távozni. Egyszerűen odadelejez valami, és nem az ital, nem a társaság, hanem valami bizonytalanság, félsz és szorongás. Mi van, ha lemaradok valamiről? Mi van, ha kipletykálnak, amint kilépek az ajtón? (Az fel sem merül bennem, hogy bármikor máskor is kipletykálhatnak.) Mi van, ha nem leszek ott, amikor…? Amikor mi?

És csak ülök, ülök, ülök tovább, pedig már rég nincs kedvem, már rég elittam a pénzem, már rég annyit, hogy másnap csak a baj lesz. Mégis maradok, mintha az életem múlna rajta. Általában hajnalig Cseh Tamás-dalokat dünnyögök az utolsó részeggel, ő meggyőződésből, én szorongó alkalmazkodásból.

Próbáltam mindent. Volt már arra is példa, hogy fulladást szimuláltam, így távoztam. Szánalmas volt. Leginkább az sikerült, amikor felálltam és kimentem a mosdóba, majd Őrnagy őrnagyként távoztam, megszöktem, leléptem, elfutottam. Ez viszont sértő volt, és akaratomon kívül megaláztam az asztaltársaság tagjait. Erről is leszoktam hát.

Azt hiszem, ez már így is marad. Az utolsó emberig: last man drinking ott fogok maradni, idegesen, a hazamenést sóvárogva, mégsem merve lépni semmit. A fene ott enné meg.

Nagy Koppány Zsolt