„meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.”

Nemes Nagy Ágnes

A május, a tavasz utolsó hónapja aranytálcán kínálja föl nekünk a Föld csodáit. Fölszárnyal a színek és az illatok fortissimója, a som már elrikoltotta izgató sárga színét, de hóhullás a kökénybokrok és a szilvafák sziromzuhatagja, keszkenőt lobogtat a cseresznyeág, áhítat keletkezik bennünk általa, a japánoknak szakrális ünnep, a barack rózsaszínű foltokkal és parcellákkal tarkítja a határt, hull a dió vaskos barkája, az almafák túlszárnyalnak mindeneket, lila, fehér, rózsaszín, kék virágot nyílnak, erdő zöldül, gólyahír ágál, rigófütty, mint fényes gesztenye, hull le a magasból, borzong a bodza, guggol a málnabokor, ágál a lósóska, zúg az akác, tömött koronát formál a bükk.

Hozsánna néked, május!

Furcsa szerzet az ember. Állhatatlan. Nem elégszik meg a szemlélődéssel, érzékszervei hamar megszokják a színek és formák kavalkádját, bent, mélyen a pszichében vágy keletkezik, fel kell öltöztetni a való világot, de ahhoz át kell lépni a határt, s ott a metafizika kelengyéjébe kell bugyolálni mindazt, amit látunk, hallunk, ujjbegyeinkkel kitapintunk, beszédessé válnak ezáltal a fák, aranyalma terem ágak hegyén, és kincseket rejtegetnek gyökereik alatt, az útszéli almafa roskadozik a terméstől, megszólítja a vándort, könnyítsen terhén, az erdő oltalmat nyújt a védtelen árváknak, lehajtja ágait, így a vadak nem találnak rájuk.

Még nem tudott írni, olvasni az ember, amikor pompás ontológiai történeteket mesélt a fák, a bokrok, a füvek tetteiről. Ezekben nem némák, ezekben beszédesek a fák. Megszólalnak. És mindig hasznosak, mindig oltalmazók, mindig szerencsehordozók. Jól jár a hős, ha a fákkal köt szövetséget. Gazdag lesz. Elnyeri a királylány kezét.

Ha kikapcsoljuk magunkban a hideg ész, a száraz logika gépezetét, megszépül az együgyű legény története. Érdemes idézni:

Vásárra viszi a kelekótya a tehenét, erdőn halad keresztül, a szél rázza az ágakat, azok nyikorognak.

– Aha, ez a sudár bükk kéri a tehenemet jó áron.

Hozzáköti a jámbor állatot, és elindul haza.

– Holnap jövök a tehén áráért.

Éjszaka megeszik a farkasok a tehenet, s a legény bosszúból gyökerestől kidönti a fát. Arannyal teli üstöt talál alatta a földben.

Csodák garmadáját hozzák, termik más mesékben is a fák.

Minden éjszaka ellopják a tündérek a király kertjében az aranyalmát, az őröket éjfélkor elnyomja az álom, reggel csak a tépett, megdézsmált ágak meredeznek. Persze, hogy a legkisebb királyfi vagy a disznópásztor legényke tudja csak megőrizni.

Csongor és Tünde csodás almafa alatt vallják meg szerelmüket.

A teremtés mondájában a tudás fájáról szakít az első emberpár, emiatt folytatódik a kerítésen kívül földi életük.

Ősvallásunk papjai, a táltosok életfát ácsoltak, arra hágtak föl, s mondták, regélték, rigmusolták a túlvilági szellemeket idéző varázsigéket.

A mi kedves, mókás kedvű szépírónk, Tamási Áron varázsszavára még a kecskeszarvak is kivirágoznak.

Legszebb a meggyökerezett száraz bot története. Szent Jakab és szent Fülöp útitársát, Valburgát, a szüzet csak a fa hihetetlen, kimondhatatlan varázsereje menti meg. Az emberek nem hiszik tiszta erkölcsét, ezért a lány földbe szúrja száraz botját, ami kizöldül, kivirágzik. Égen-földön nincs szebb csoda a kivirágzott, száraz botnál!

És a májusfa? Az a szerelem fája. Van nemesebb, van nagyobb érzés a szerelemnél? Legények zöld ágakkal díszítik a lányok kapuit, azokra színes szalagokat aggatnak, a szerelem lángnyelvei ezek a pántlikák, a kiválasztott, az ily módon megjelölt leányzó hamarosan feleség lesz.

Máshol a májusfa égbe meredő, lehántott kérgű fenyő, a hegyére pálinkásüveget kötöznek, azt kell lehozni annak, akiben van legényvirtus. Mindig akadtak szép számmal vállalkozók, összegyűlt a falu, biztatták, nógatták a legényt, ha visszacsúszott, volt kacagás, káröröm, de aki mégis lehozta az italt, éljenezték, s kezdődött a tánc.

Különleges a fák szerepe a földi élet hatalmas körforgásában. A Nap elpusztítaná a Földön az életet a fák nélkül, a tömött lombok felfogják a gyilkos fénydárdákat, s haszonra fordítják a kárt. A levelek vegykonyhájában bekövetkezik a fotoszintézis csodája, a szervetlen anyagból, a földből felszívott széndioxidból és vízből glükóz lesz. Cukor. A fényenergia kémiai energiává alakul át. Ez is csoda. legalább akkora csoda, mint a népmesék történetei. Egy rezgő, szélben himbálózó levél, levelecske megköti a széndioxidot, s oxigént bocsát ki. Ebből élünk. Életünk ettől függ. Nélkülük nem volna se ember, se állat a földön.

Tudósok ezrei hajolnak a laboratóriumok készülékei fölé, rázzák a kémcsöveket, kavarják a tégelyeket, kísérleteznek buzgón, hátha utánozni tudnák a természet legnagyobb csodáját, hátha meg tudnák ismételni mesterséges úton a fotoszintézist. Közel állnak a megoldáshoz. Egy baj van. A globális felmelegedés lelassítja, gátolja, akadályozza a levelekben végbemenő folyamatot. A fotoszintézis csak az évezredek folyamán kialakult törvényeknek engedelmeskedik.

Akkor hát a költészet? Az képes áthágni a fizika törvényeit? A líra hangja, szava mondja ki, nincs a teremtésben nagyobb csoda, mint a fa s annak levele, virága? Igen, kimondja anélkül, hogy behatolna rejtelmeibe. Hasonlatok, metaforák, jelzők sokasága zúgja, zengi, zümmögi, gyönyörűség a szemnek, megnyugvás a léleknek a sudár törzs, a messzire kinyúló ág és a fodros, a csipkés, a recés, a tűhegyes levél.

Reminiszcenciák keletkeznek bennünk, sorok, verstöredékek villannak agyunkban, ez a fa, az ág és a levél másik, imaginárius élete, nem léteznek, s mégis vannak. Bennünk, a pszichénkben rakódtak le:

„Mint sík mezőn csak egy szálfa…”

„Elváltak egymástól, mint ágtól a levél…”

„Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá…”

„Beszél a fákkal a bús őszi szél…”

„Züm, züm: röpködtek végig az uton / Tréfás falevelek…”

„Zúg az erdő, zúg a mező, zúg a levél rajta…”

„Nem anyától lettél, / Rózsafán termettél…”

„Édesanyám rózsafája, / Én voltam a legszebb ága…”

„Ahol én eljárok, még a fák is sírnak…”

„Fészket rakok az erdőbe’ az erdőbe’, / Bánat fának tetejébe, tetejébe.”

Igaza van jeles költőnőnknek: „meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.”

Május legyen a tanítómesterünk. Úgy születik meg májusban az élet, mint az anyaméhből kibuggyanó csecsemő. Dühös. Rúgkapál, ordít, visít, még nyálkás, de száját szopásra csücsöríti. Mohó. Csak önmagával törődik. Élni akar.

A májusfa a Föld minden fájának a gyűjtőneve. Nincs tökéletesebb nála, mert ő a szerelemfa. Megjelöli a kapukat, amelyek mögött kipirult arcú lányok leskelődnek. Úgy várnak a zöld ágakkal érkező legényekre, mint virágkelyhek a beporzást végző méhekre. Ide sereglik minden szépség és jóság, s bekövetkezik a megtermékenyülés csodája, amely által örökéletű lesz az emberi faj a Földön.

Hegedűs Imre János