A madár-templom lakói

Az erdő úgy fogadja be lombkupolája alá a vándort, mint édesanya a gyermekét. Egész napos az árnyék, madárhinta minden faág, avar- és gyantaillatú a levegő, még a csönd is tarka, mert szól a madár-szimfónia, az andante nyitányt az aprónép szolgáltatja, ők adják meg az intonációt s annak a hangszínét: cinege sír, fenyőpinty sikolt, pirók csirreg, sármány selypít, árva gerle búg, ökörszem matat a sűrű bokorban. A fúvósok és a fagottosok keveset törődnek az összhanggal, ők a disszonancia fenegyerekei: feketerigó füttyent, szarka csörög, fenyőrigó rikkant, szajkó karattyol rekedten, de szépít valamicskét a hangorkánon tarka trilláival az aranymálinkó, mármint a sárgarigó. Ő a fuvolás. A harkály, a nagy magányos eszeveszetten dobol, kopácsol, csontzenét szolgáltat, ássa korhadt fában eljövendő fiókáinak a lakást. De közhasznú a buzgólkodása, sorban állnak az albérlők, pele, mókus, bagoly, seregély várják, hogy beköltözhessenek az építkezési vállalkozó valamelyik üresen maradt odújába.

Ez a madárvilág. Így élnek ők. Ez a hazájuk. Otthon vannak. Az erdő: madár-templom. Itt dicsérik az Urat, itt járja szerelemtáncát a kakas, és választ okosan a tojó, itt védik torkuk aranytrombitáival és hegyes csőrükkel a reviert, a territóriumot. Kellemes az emberi fülnek, de madárnyelven ennyit jelentenek csupán a morze-jelek.

És nincs közöttük hajléktalan! Okos szemükkel kukucskálva megvizsgálják a fák ágbogát, kikeresik a legkeményebb ágvillákat, amelyeket nem tud letörni a szélvihar, csalitokban, tüskés bozótosban felkutatják a megközelíthetetlen sűrűségeket, ahová ember és más ragadozó nem juthat be, oda rakják a fészküket, a pletykás szarka ágbogas idétlenséget biggyeszt a fa hegyébe, a vadgerle csak néhány ágat tesz keresztül-kasul, ő az egyetlen trehány errefelé, hevenyészve építkezik, a rigók pompás, csésze alakú remekműveket bélelnek ki sárral vagy pudvás fa törmelékével, a cinkék mohát gyűjtenek, a seregélyek odúkat bérelnek, és egytől egyik tudják, hogy a csóré fiókáknak tollpihékre, puha mohára, szöszmöszre, szőrszálakra van szükségük. A fészek melegétől függ az élet. Legtöbbször a tojó kotol, akkor a kakas táplálja, de felváltva is ülnek a fészken, testhőmérsékletük megnő, lázasak lesznek, csak az ember értelméhez mérhető a gondoskodásuk, ahogy megforgatják a tojásokat, percig sem hagyják kihűlni azokat, a jelentkező fiókáknak hegyes csőrükkel segítenek kibújni a tojásból, s ha már kinn vannak, belelendülnek a fajfenntartás legfontosabb munkájába: etetik az utódokat, hordják a fészekbe a magot, bogarat, éhséget, szomjúságot nem ismernek a csemeték, s ha már kinőtt a tolluk, szárnyuk megtanítják őket repülni.

Ingyen napszámosok. Ismerik a faültetés tudományát, széthordják, és avar alá kaparják a magokat, s ha azok kicsíráznak, ha gyökeret eresztenek, nő a sarjadék, terjed az erdő, szálfák meredeznek az égre, bokrok futkároznak ki a szabad terekre.

Ilyen egyszerű és ilyen bonyolult az élet misztériuma.

Titokban tartják, de ha mégis kiderül, mire képes a kakukk, szégyenkeznek. Nem építkezik, sumák módra kismadarak fészkébe lopja bele a tojását. Keserűen sóhajtanak föl, tökéletlen a világ. Latrok mindenhol, mindenkor voltak és lesznek. Hangja miatt mégis ő a madár-generális.

Az énekesmadarak az erdő gyöngyszemei. Gyémántbizsuk. Tágra nyílik a szem, földerül az arc, ha sikerül meglátni egy-egy tarka, színes tollast. De az a világ, amelyik táplálja őket, rejtve van. A madarak terített asztala láthatatlan. Bogarak, rovarok, pondrók, hernyók milliói bújnak el kéreg alá, földbe, fák repedéseibe, még virágkehelybe is, összevegyülnek az avarral, repülnek a levegőben, potrohos fában rejtőzködnek, állatok gyapjába kapaszkodnak, vért szívnak emberből, állatból, féktelen mohósággal hódítják meg a mocsarakat, a szárazföldet, a levegőt, teleszórják petéikkel a leveleket, a szárakat, az ágakat, törzseket, otthon vannak a talajban, a trágyában, a rothadó hulladékban.

Ez a madárvilág terített asztala! A szerves anyag Krőzus-gazdag szelete a földön a rovarok, a bogarak világa, elenyésző ehhez képest az, amit az ember fogyaszt.

Bizony, rovar, hernyó, bogár, pondró, báb milliárdjai a tollas tündérek tápláléka, bogyókat, magokat is csipegetnek, de elsősorban fülbemászó, kabóca, szöcske, hangya, sáska, lepke, csiga, tetű, cincér, tücsök, csimasz után kapdosnak mohón, kifosztják a telepeket, ahová lerakták a petéket, eszeveszett gyorsasággal kaparják fel az avart, szétrúgják a hangyabolyokat, ugrálnak veszettül a kaszálókon, szép ívben repülnek a levegőben, nem kímélik a cserebogarat, nyeldesik a legyeket, a szúnyogokat, a kitinszárnyúakat, hálóikban a kövér pókokat, a surranó, szikár szitakötőket, s hordják a tetemeket a fiókáknak.

A fenséges természet egyensúlyát teremtik meg a rovarok – öntudatlanul! Hős lesz a ganajtúró bogárból! Lebontják, felfalják mindazt, ami már elhalt, ami felesleges, ami már csak fertőzné a Földet. Van gyakorlatuk, régtől fogva takarítanak, sokmillió évesek, ők még látták a dinoszauruszokat.

Az enyészet misztériumát celebrálják. A korhadás, a rothadás az új élet melegágya, a vegetáció gőzmozdonya.

A madarak és rovarok a geológia matuzsálemei, palába préselődve maradt meg az első madárcsontváz, a 150 millió éves archeopterix, és borostyánba zárva egy 99 millió éves bogár.

Csapdába esett az idő!

Ritka az a vándor, aki ebbe az irdatlan időtávolságba visszapillant. Ritka az a természetrajongó, aki a madárnépet és a rovarvilágot egy társaságnak látja, amelyet évmilliók kovácsoltak össze. Hozzájuk képest a kétszázezer éves ember csak zsenge hajtás, csírasejt. Mindig csak a részt látjuk, az egészet soha.

Hegedűs Imre János