L. Takács Bálint első könyve, a Bad trip című novelláskötet azzal szippantja be az olvasót, hogy parádés társadalomkritika egzisztencialista fűszerezéssel. Az utazás gazdaságos nyelven mutatja fel azt, amit a szereplők valóságnak látnak. A fiatal szerző nem fél szereplői szájába adni már-már szentenciának is beillő bölcseségeket: „A személyes pokolból nincs kiút.” „Ne hidd, hogy szabadabb vagy, mint én.” Emellett, a fordulatos történetek csillogása és a karakterek szikrázó dialógusai között, markáns ökológiai szál is végigvonul a könyvön. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: „Minden kannibálfilm természetfilm is egyben. Gyönyörű esőerdőkkel, egzotikus állatokkal meg egzotikus meztelen nőkkel. És minden természetfilm lényege, hogy óvjuk a környezetünket” – olvasható a Kannibáltechno című novelládban. Nálad mindig résen kell lennie az olvasónak, mikor kerül a szöveged a maró irónia határmezsgyéjére, hogy aztán ott is maradjon, és több oldalról is meg kelljen vizsgálni a felvetett helyzetet. A novellád folytatásában kipukkad az úgynevezett környezetvédelem rózsaszín buboréka is, mégis, a felvetés a levegőben lóg. Mennyire tud szerinted egy-egy művész a munkájával tenni a környezet megóvásáért, bármilyen szinten is?

L. Takács Bálint: Nagyon szeretek azon a határon egyensúlyozni, ahol már nehéz eldönteni, hogy viccelek-e vagy nem. Minden olvasónál máshol van ez a határ, ez egy kiváló eszköz arra, hogy zavarba hozzak valakit. Vitatható, hogy akár az irónia, akár a fontos kérdések felvetése mennyire tekinthető produktívnak a környezetvédelem szempontjából, de ha egy szövegelem beszédtémává válik, az már mindenképp nagy alkotói siker. Szerintem a szövegalkotás egyik célja az olvasói közönség kijelölése, majd a hasonló gondolkozású emberek egy csoportba gyűjtése és inspirálása. A változtatásra képes emberek csoportosítása már nagy eredmény lenne.

SzNI: Titus Andronicus című elbeszélésed így kezdődik: „A kocsi csendben haladt át a kihalt tájon, és istent kereste. Egy kettévágott Tesla hátsó része, lóhoz kötözve. Amikor az elektromosság megszűnt, a társadalom összeomlott. Aztán kihaltak a városok, elnéptelenedett a Föld. Felnőtt egy új generáció, akik beleszülettek az apokalipszisbe.” A megjelenés előtt álló második köteted is apokaliptikus környezetben játszódik. Személyes életedben mennyire van jelen a klímaszorongás?

LTB: A disztópia kézenfekvő közeg arra, hogy aktuális társadalmi problémákat lehessen megfogalmazni egy olyan világon keresztül, ahol teljes kreatív szabadsággal lehet meghatározni a szabályokat. De mindig valami új árnyalatot kell mutatni, mert a szubzsáner már eléggé túltelítődött, nagyjából A jelenések könyve óta. Hogy egy Tarr Béla idézettel éljek, „a szar már globális”. Azt hiszem, a tudatunknak evolucionális védekezési mechanizmusa van a klímaszorongás, világvége-szorongás, halálszorongás ellen, mert a hétköznapi problémákat felnagyítva látjuk, a miattuk érzett szorongás elnyomja az összes többit. Ez persze nem mindenkire igaz, de én szorongok éppen eleget a legkisebb dolgok miatt is, így a Föld elkerülhetetlennek tűnő pusztulását inkább izgatottan szemlélem. Majd talán jön egy okos tudós, aki digitalizálja a tudatunkat, és virtuális orgiákat rendezhetünk egy mechanikus kapszulában, miközben a végtelenségig lebegünk a Föld romjai felett. Annyira nem is hangzik rosszul. 

SzNI: Az Univerzális agyzsibbasztás című szöveged a Káosz Galaktika Rádió egy beszélgetős műsorát mutatja be, melyben feltűnnek versengő fajok és olyanok, melyek megbékélnek, együttműködnek. A versengés és az együttműködés vége is katasztrofális. Magánemberként téged a versengés vagy az együttműködés inspirál inkább? Vagy mindegy, nem a stratégián múlik az életminőség, hanem az egyénen?

LTB: Ez olyan, mintha a Mátrix kék és piros piruláiban mind cián lenne. Egyébként nem látom pesszimistán a világot, csak igyekszem egy külső, cinikus perspektívából vizsgálni az univerzum működését. Szerintem az egyénen múlik az életminőség meg maga a stratégia is. Hiszek az individualizmusban, nem tartom széthúzó erőnek, mert ebből is fakad versengés, ami a leghasznosabb motiváló erő. Ha olvasok egy jó szöveget, látok egy jó filmet, elfog az egészséges irigység, hogy ezt miért nem én írtam. Aztán szétbontom, kielemzem, megpróbálom megérteni, mitől működik, és átemelem azt, amit hasznosítani tudok belőle. Ez a versenyszellem motivál abban, hogy mindig jobbat írjak, mint amit már leírtam, próbáljak valamivel kitűnni a mezőnyből és a saját írásaimból is. Ettől még nem vagyok jó csapatjátékos, ilyen téren sokat kell fejlődnöm. Vagy majd mindig megyek a saját fejem után, mert van egyfajta szerencsejátékos izgalom abban, ha minden tét egy lapon van.

SzNI: A Bad trip című köteted történeteit gyakran állatok lendítik tovább. A szövegekben felbukkantúlvilági bolha, galandféreg, mocsári teknős, amazonasi óriás százlábú, lidérccsirke és gerle. A személyes életedben milyen a kapcsolatod az állatokkal?

LTB: Nagyon szeretem az állatokat, de ami ennél fontosabb, tisztelem is őket. Állatorvos családban nőttem fel, tehát belém lett nevelve ez a felfogás, és a saját területemen én is szeretném tovább vinni ezt a szellemiséget. A macskám és köztem spirituális kapcsolat van, de volt kutyám, hörcsögöm, teknősöm, halam, még sórákkolóniám is. Az ész nélküli állatvédelmet ettől még ugyanúgy téves koncepciónak tartom. Szeretek horgászni, a vadászatot sem tartom elvetemült gyilkolászásnak. Imádok húst enni, és ezt az élvezetet nem vonnám meg magamtól. Ezért is szeretném kipukkasztani a természetvédelem rózsaszín buborékját, mert állatszeretetből is lehet ártani. A rókák például nagyon aranyos állatok, de a személyes szimpátiám miatt mégsem tiltanám meg a vadászatukat, mert felfogom, hogy ennek milyen ökológiai következménye lenne. És imádom a macskákat, de tudom, hogy a macska a legkártékonyabb inváziós faj az egész bolygón. Remélem, nem jön el az a pont, amikor irtani kell őket, mint a középkorban. A felelősségteljes ivartalanítás bőven elég lenne. Viszont aki élvezetből, szórakozásból okoz fájdalmat egy állatnak, az olyan, mintha egy csecsemővel tenné ugyanezt. Szeretném hinni, hogy a karmikus egyensúly valós koncepció, és ezek sosem maradnak következmények nélkül, akkor sem, ha a hazai állatvédelem még gyerekcipőben jár.

SzNI: Aki még nem olvasta a könyvedet, talán annak is nyilvánvaló a fentiekből, hogy témáidnak és írásmódodnak is szerves része az ember és a természet viszonyának szentelt figyelem. Gondoltál-e rá, esetleg egy következő regényben, hogy még nagyobb szerepet adj az ökoszisztémának?

LTB: Pont jó, hogy az egyik kérdésben említetted a Kannibáltechnót, mert a most készülő regényem, amelyet az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíjasaként írok, ennek a novellaötletnek a százszorosra nagyítása. Persze, itt az a legfontosabb, hogy ne természetvédelmi propaganda legyen, csak kérdéseket vessen fel, ítélkezés nélkül. Megpróbálom a legtöbb aspektusból körbejárni a természet és az ember viszonyát, és elmondani mindent, ami felgyülemlett bennem a témával kapcsolatban. Tehát igen, a készülő regényem egy átfogó ökológiai trip lesz, hallucinogén békákkal, beszélő százlábúkkal, aranyos cicákkal, meg persze fröcsögő belsőségekkel és kannibalizmussal.