Vacak napom van, ez tiszta sor. Semmi nem úgy megy, ahogy terveztem. Rosszul aludtam, béna álmok gyötörtek, reggel elfelejtettem betenni a csészét a kávéfőzőgép alá, reggelizni nem volt időm, mert hajszárítóval próbáltam megszárítani az előző este kimosott edzőcipőt, pedig nemrég még megszáradt másnapra. Ja, már nem nyár van, hanem szeptember, hűvös és kicsit nedves éjszakákkal. A metrón ettem egy előre csomagolt zabkekszet, mert azt találtam a zsebemben, de megbántam, nem jó nekem reggel az édes íz. Azzal már nem akartam tovább húzni az időt, hogy még a boltba is bemegyek, ami útba esik, ilyenkor tele van turistákkal, kilométeres a sor. Valami gyümölcs biztos maradt a benti hűtőben, az jó lesz ebédig. És hát ott van a titkos fiók, ami pont ezekre az alkalmakra van, ugye. Életet ment, hiszen komoly túlélőkészletet halmoztam fel benne – aranybánya, amikor érezni kezdem a fáradtság, kialvatlanság első, nyomasztó kis jeleit. Máskor azt a részlegét faggatom, ahol a jutalomfalatkáim vannak. Mert olyanok is vannak, naná. És mert néha szükségem van egy kis vállveregetésre magamtól, jámbor kis ajándékra.
Szeretem titokban kifigyelni, ki mit tart ezekben a fiókokban. Kölesgolyókat, proteinszeletet, bio gyümölcspürét, instant zabkását, tábla csokoládét, amelyből mindig hiányzik már egy-két-hár-négy kocka. Csipszet általában nem, mert zörög a zacskója, de valami kis sós izé, keksz, csokis drazsé, ajándékba kapott desszert általában ott sorakozik.  
Van, aki igyekszik itt is prémium termékekre törekedni: ha már csoki, legyen 85%-os kakaótartalmú, lehetőleg sótlan mandula vagy pisztácia, de márkás pralinék, kandírozott gyömbér, különleges japán édesség is előfordul.
Aztán ahogy apad a figyelem és a munkakedv, ezek a fiókok kinyílnak. Csak egy kockát. Kettőt. Na, jó, most már ezt a sort nem hagyom így, hogy néz ez ki. Aztán majd jönnek az életmódváltó táplálkozási guruk, és először is erről a fióknyitogatásról próbálnak lebeszélni mindenkit. Engem ugyan nem lehet. Szükség van jutalomfalatokra. És nem csak csokikockák és magocskák formájában. Mert a világ nem mindig olyan, mint szeretnénk. Nem mindig kapjuk meg azt a kis pluszt, amitől könnyű húzni a szekeret, tolni a biciklit, ha a kerék kilyukadt. Nem mindig kapunk annyi dicséretet, elismerést, amennyit megérdemelnénk – mert én persze a világ dicséretét megérdemelném, ez is nyilvánvaló.
Egészen parányi korom óta dicsérettel lehet ösztönözni. Amúgy szerintem mindenkit. Akkor szárnyakat kapok, nem érzek fáradtságot, mozgósítani tudom a legrejtettebb energiatartalékaimat is, kreatív és proaktív leszek, vagy mi. Ha csak elvárás van és teljesítendő feladat, mert úgyis meg tudom csinálni, hiszen ügyes stb. vagyok, akkor kedvemet veszítem. És akkor bizony kell egy csipetnyi varázspor, amitől kékebb az ég, dúsabb a levegő.
A léleknek is vannak nasifiókjai: itt a nem kizárólag ehető jutalmakat tároljuk. Kiugrani a kedvenc sütiparadicsomba egyedül (a verhetetlen házi krémesért, zserbóért, rusztikus mákosért, ki mit szeret), betérni egy kávézóba, ülni az ablak mellett vagy a teraszon, és bámulni a sétáló embereket. Ezek a mikroszabadságok is aranyat érnek. Nem a zserbó a lényeg (azért de, nagyon is lényeg), hanem az, hogy olyankor picit lecsendesedhetünk, zárójelbe tehetjük magunkat. Ahogy akkor is, ha teszünk időnként egy kis kitérőt hazafelé. Ez nekem például kedves, jó szokásom. Vagy masszázsra foglalunk időpontot, csak úgy. Régi szerelmes e-mail-ek között bogarászunk (Béla már csak egy fakó emlék, de olyan szépen tudott írásban duruzsolni, amíg nem kezdtük el ölni egymást).
Gyorsan hozzáférhető, kis adagú, előre odakészített örömök, máskor vigaszok. Átsegítenek egy-egy nehéz percen, órán. Van, ami táplál, és van, ami csak pillanatokra tereli el a figyelmet valamiről, amitől akkor nagyon meg akarunk szabadulni. A táplálók persze értékesebbek. A lelki étcsokoládék – amelyekből kevés is elég. És van, ami olyan, mint a rágcsa: csak esszük, esszük, jól nem lakunk tőle, és jobban sem érezzük magunkat.
Van egy olyan fiók is, amit akkor húzunk ki, ha nem feltétlenül örömöt, hanem inkább gyors állapotváltást akarunk elérni, amikor a feszültséget, dühöt, tehetetlenséget, szégyent (hosszú a sor) akarjuk átalakítani valamivé, ami elviselhetőbb. Ilyenkor jön az impulzusvásárlás, eszméletvesztésig ivás, túlevés, szédülésig görgetés a hírfolyamokon (ezt a sort sem folytatom). Az ilyen fiókot jobb nem nyitogatni.
Mégis, megnyugtató a tudat, hogy vannak ezek a fiókok, ahová be lehet nyúlni egy rossz délutánon, egy ürességtől kongó órában.
Időnként érdemes megnézni, mit tartunk bennük, miért pont ahhoz nyúlunk, amit kiveszünk onnan. És hogy még mindig szeretjük-e. Mert kevés lehangolóbb dolog van annál, mint évek óta ugyanazzal „jutalmazni” magunkat, ami már nem is ízlik igazán.

Mirtse Zsuzsa