A lélek halhatatlansága

Caspar David Friedrich: Téli táj templommal. 1811, Museum Dortmund

Megdöbbenne a végtelen Tér, az Idő, a Téridő, ha tudná, hogyan lehet a gondolat, a tudat, az agysejtek eszközeivel egyetlen síkfelületre őmindenhatóságát beszorítani, mivelhogy a kiterjedés többirányú dimenziójának valósága nemcsak a tudomány és racionalitás egzakt nyelvén fogható kelepcébe, hanem az emberi lélek finomszövésű, ezoterikus hálójával is. A reneszánsz éra embere is addig bogozgatta papírra vetett szerkesztményeit, mígnem a lineáris perspektíva, a színperspektíva és a levegőperspektíva észszerűen egymásra épített hármashangzású kánonrendszerével sikerült elérnie a többdimenziós valóság síkká tömörítésének illuzórikus látványát. Az már más fejezet része, hogy ezt a heroikus küzdelmet minden eredményével együtt később egy szellemi lomtalanítás pillanataiban hogyan vágta sutba, darálta le modernizmusunk gyorsforgalmú agypályáin a primitív kultúrák utáni áhítat, és ezzel bár törekvéseiben előre lépett, részben vissza is tért ugyanoda, ahonnan egykor elindult. Viszont menet közben a képi tartalom termése új színekkel gazdagodott, ahogy fokozott hangsúlyt kapott az elsődleges látványon túli „rejtett” tartalom megjeleníthetőségének felismerése, sejtetéssel, utalásokkal, képzettársításokkal, a „mögöttes” képi sugallatok szimbolikus vagy metaforikus szinonimákkal történő gazdagításával, ami jóval többrétűbb érzelmi állapotok kifejezésére is alkalmassá vált, mintsem csupán a valóságos látvány reprodukálása. Az erre hivatott tehetségek éltek e lehetőséggel az események futószalagján, sőt, nem is kevesen.

Caspar David Friedrich: Esti táj két alakkal. 1830, Ermitázs, Szentpétervár

Caspar David Friedrich (1774–1840) introvertált, depresszióra hajlamos lelkületével a német korai romantikus festészet szokatlan kincseit hagyta megejtően sivár műtermében, aminek szemléleti magvát a szűrrealistáktól és szimbolistáktól kezdve időközben több stílusirányzat képviselői is magukénak tekintették. Aszkétikus és erősen individuumra hangolt létképlete és vérképlete nem harsonák zengésére, hanem a hit mentőövében megkapaszkodó lélek jóval mélyebb regiszterű akkordjaira épült, ahogy ecsetjével a natúra monumentalitásának megnyilatkozásait felemelte az emberi csodálat és tisztelet ezoterikus magasságába. Egyénire hangolt, lehangolt kolorit, szűkszavúan, zordon, kietlenül tágas tereket magába foglaló képkivágás, ezek voltak színeit és formáit ötvöző világteremtésének elsődleges építőkövei, ám művészetének valódi tartalma ennél többet rejt: benne lapul a tér-idő négydimenziós látvánnyá formálása mellett sugalma a hitnek, a keresztény miszticizmusnak, az égi, felsőbbrendű hatalomba vetett föltétlen bizalom megnyilatkozásának. Napjainkban Friedrich mintha némileg újra élné hajdanvolt sikereit, ami még életének egy szerencsésebb szakaszában anyagilag is úgy ahogy elringatta, ám idős korára ő is kiesett az érdeklődés tünékeny fényköréből. Persze, nem csak az ő alkotói életműve járta meg az effajta kálváriát, mármint, hogy: előbb elismerték, aztán elfeledték, majd újra felfedezték; hisz említhető akár Vermeer, Caravaggio művészi fogadtatásának hektikus sorsa is.

Friedrich svéd állampolgárságával és mélyen érző germán patrióta szívével a napóleoni háborúk idején teremtette meg transzcendensnek is aposztrofálható piktúráját, aminek látványvilága az Észak-Európai zordon hegyek és a Balti-tenger viharok mosta partjainak szakrális felhangokat megérintő áhítatából, valamint a természet feletti erők jelenlétének csodálatából, félelméből, tiszteletéből fakadt. Felületei már-már élettelenek, üresek. A szemlélő, mint égen csellengő csillagász, megilletődöttséggel lép végtelenbe vesző tereibe, ahol a magány, a lét-nemlét és a megkérdőjelezett öröklét felismerésének hűvösen borzongató kételye keríti hatalmába. Ritkán megidézett emberalakjai – már ha éppen vannak – rendszerint a művek központi tengelyében állnak, és többnyire háttal, így sugallva nézőnek, kutakodó tekintetnek a távolba fürkésző irányt. Fenyőinek vertikalitása maga az ég felé epekedő vágyakozás energiájának rajzos geometriája, míg máshol, a befoghatatlan térben egyensúlyát vesztett, megdőlt vitorláshajó jelzi az életút elkerülhetetlen végét; azt, hogy ami ma még élettér, az holnap Atlantisszá lehet. A hó, a jég, a tél, a lélekhorzsoló idő dermesztő csikorgásának idézete gyakorta hűti le a vászon minden parányi részletét, ami a magányra történő effajta szimbolikus utalással lényének alteregójává lép elő. A föld a rom, az ég a kupola. Panteizmusa vásznain következetesen jelen van, akárcsak belső, lelki ködbe vesző erkölcsi monológ, ami vonalról vonalra, színről színre olvashatóvá lesz egyfajta hitbéli üzenetként. Misztikus filozófiája egyszerre elvont és tárgyi formát is nyer: célja a natúrával való azonosulás és a Teremtő föltétlen tisztelete. Természet és természetfölöttiség; széljárás, észjárás, szellemjárás. Képein, a forma és tartalom dupla futószalagján jelenik meg Platón két világ elmélete: a tökéletlen, a kisszerű, a véges, a földi, valamint a tökéletes, a magasztos, a lélekemelő szellemi. Az időtlenség óriásszínpadán a végtelenség szuffitái között zajlik az előadás. Goethe és Novalis, Schubert és Kleist személyes barátsága jelzi a sorsában megtört, ám bensőséges világában annál gazdagabb, filozofikus érzelmektől fűtött lényének vonásait: romantikus műveltségét. Ez az összetett üzeneteket rögzítő képtér és szellemtér erősítette, emelte magasba művei tömör jelentéstartalmát, ami az önnön magányába forduló, érdemtelenül korán elfeledett festő manualitásának és különös szemléletének nyomvonalait kíséri végig.

Árkossy István

Georg Friedrich Kersting: Caspar David Friedrich a műtermében. 1811, Nationalgalerie Berlin