Gyakran gondolok vissza azokra a felemelő pillanatokra, amikor, a véletlen vagy a rendeltetés kegyeiből – többnyire csak rövid ideig –, de mégis csak lehetőségem nyílt egykor találkozni az erdélyiség ethoszának immár legendává magasztosult személyiségével, Kós Károllyal. A kiváló elme, műépítész, szépíró, grafikusművész és közéleti szervező idős kora ellenére is szép szál alakja finoman fakuló emlékképek filmkockái közül villan elém, mivel bárhogyan is számolom, már jó pár évtized elröppent alkalomszerű találkozásaink óta. Abban az időben, ifjúként, tán fel sem fogtam igazán a helyzet ajándék voltát, bár lényének kisugárzása, szerénységének magával ragadó csendje már akkor, számomra is érzékelhető, kiolvasható üzenete volt egy rendkívüliséget sugárzó jellem megtestesülésének.

A piros-fehér-zöldbe hímzett Kalotaszeg hullámzó dombhátainak rejtőzködő magányában húzódik meg Sztána, a polgárosodó Kolozsvár értelmiségének egykor kedvelt kirándulóhelye, ahol Kós Károlynak is otthona épült még 1910-ben: a nevezetes Varjúvár. A völgy hívogatón lágy, idilli hangulata kitárulkozik a magas vasúti töltés mindkét oldalán, ahol Váradnak tartó csillogó sínpár rohan az alagút fényt nyelő sötétjébe. Alant magas füvű kaszálók és kék árnyékú berkek váltogatják a képet, hűs patak csörgedez zuzmóvilág óriás ördögbordái alatt, a távolban pedig a Vigyázó havas csúcsa villan, mint fehér békezászló, ha éppen tiszta a lég, s ha ég kékje futhat el szabadon a horizontig. Hosszan elnyújtott vonatfütty visszhangja jelzi 1870 óta a sápadó napnak, mikor érkezett el az idő dombok mögé pihenőre alászállni.

A Varjúvár lombvilágban megbúvó romantikus tömbje akár egycsaládos erődnek is tekinthető, személyes hangulatú, népies formaelemeket ötvöző Kós Károly-i látomás; köveit a transzilván szolgálatban felnőtt és abban megedződött alkotó ember ragyogó szellemisége forrasztotta egybe. Itt mindmáig a hit és a teremtő gondolat jelzéseiként idézhető fel az a múlt, amelyben az elvesztett szülőföld porladó sziklafalai közt éppen száz esztendeje szállt magasba a Kiáltó szó, az erdélyi lét és lelkiismeret önmentő manifesztuma, fájdalma és csakazértis reménye. A sors azzal ajándékozott meg, hogy a „varjúfészek” kör alakú földszinti szobájában lakhattam nem egy nyári hónapon át, amikor Édesapám, a diáktábor vezetőjeként a híres-nevezetes család jóvoltából használhatta ezt a búboskemencéhez hasonlatos kandallóval ellátott és parányi ablakával a zöld világra rácsodálkozó kis helységet, mindjárt a bejárati ajtótól jobbra. A Kós családból az épület bal szárnyát lakták inkább, Károly bácsit is olyankor láttam, ha éppen kisétált a koraőszi lankára, soha nem sietősen. A déli napban nemes arcát fény felé emelve körbe simogatta őt a kiérdemelt égi sugár melege, ilyenkor érzékelhettem, hogy a történelem viszontagságai mennyire mély barázdákat szántottak karakteres, szép magyar arcára, amelyen a vonásokat az idő rovásírásának emlékül hagyott számtalan vonal-üzenete hálózta be. Séta közben olykor meg-megállt, mintha tekintete valahol a távolban azt a messzeséget kutatta volna, amit tetterőtől hajtott, fáradhatatlan életességével, országépítő múltjával hagyott a jövendőre. Akkortájt többnyire már bent tartózkodott kolozsvári lakásában, így a Varjúvárban nem túl sűrűn jelent meg. Később, évek múltával az Utunk irodalmi-művészeti hetilap kolozsvári szerkesztőjeként volt alkalmam még találkozni vele, ha nagy ritkán belátogatott a redakcióba, ami mindig rendkívüli pillanatnak számított és valódi ünnepet jelentett mindannyiunknak.

Egy alkalommal ötvenéves kollégánkat ünnepeltük. Az idős Mester is jelen volt, aki akkor már a kilencvenet is elrúgta. Szó szót követett, szánakozó és vigasztaló, élces mondatok hangzottak el az immár félszázéves szerkesztőtárs számlájára, amikor egy alkalmas pillanatban sóhaj röppent, s a kályha melletti széken ülő magányából halkan Károly bácsi is megszólalt: De szeretnék én is még egyszer nyolcvanéves lenni…

Akkor már mindenki tudta amire Ő tán nem is gondolt. Hogy örökéletű.

Árkossy István