Heuréka, megtaláltam – tudni véljük, hogy Arkhimédész ezt kiabálva rohant végig a szürakuzai utcákon. Természetesen nem, illetve minden bizonnyal nem így történt, csak szükség volt egy bájos kis történetre, amely a megtalálást, a felfedezést szépen leírja. Vagy ismerik Woody Allen elképesztően szellemes, kitűnő novelláját, a Jó, de képes erre a gőzmozdony? című írást, amelyben eljátszik a gondolattal, hogy Sandwich grófja hogyan találta fel a… szendvicset? László Zsófia kitűnő fordításában: „1745: négyévi megfeszített munka után biztosra veszi, hogy a siker küszöbén áll. Szűk körben kiállít két szelet pulykasült között egy szelet kenyeret. Munkáját mindenki elutasítja David Hume kivételével, aki megérzi a nagyság közelségét, és biztatja a grófot.” […] „1747: Szűkölködvén, nem engedheti meg magának, hogy marhasülttel vagy pulykával dolgozzék, ezért áttér a sonkára, ami olcsóbb.” […] „Éjjel-nappal dolgozik, százával tépi össze a tervrajzokat, de végül – 1758. április 27-én, hajnali 4 óra 17 perckor – elkészít egy több szelet sonkából álló munkát, amelyet alul és felül egy-egy szelet rozskenyér zár le. Hirtelen ihlet hatására mustárral köríti.”

Egyszóval mindig remek móka és kiváló agytorna elképzelni, hogy született meg valami – először. Felötlött bennem az ötlött, hogy a palindromok kitalálóinak elsőzését vizsgálom meg. Aztán eszembe jutott, hogy magának a palindrom-jelenségnek a kitalálását járom körül. Milyen lehetett annak az embernek a napja, aki először vette észre, hogy egy szó visszafelé olvasva is lehet ugyanaz? Talán a római nép valamelyik jeles fia vette észre az elsőt, a cirkuszból hazafelé menet, egy álmosító, forró délutánon? Talán már jóval korábban, az ősember is eljátszott az oda-vissza gondolatával, még ha nem is írt, csak kapirgált a porban egy szilánkosan hasadt mamutcsonttal? – Előfordulhat.

De aztán éreztem, hogy egyre bátrabb és merészebb leszek, mint Sandwich grófja: már nem értem be ennyivel, hanem bátran beljebb hatoltam a képzelet sűrűjébe, és azt kezdtem el kigondolni, milyen lehetett az első közhelyeket feltalálni. Amelyek első feltalálásukkor, első kimondásukkor olyannyira nem voltak közhelyek, hogy valósággal zsizsegett a levegő, a kimondó körül álló hallgatóságban megfagyott a lélegzet: mekkora bölcsesség mondatott ki nemrég, ünnepnap a mai. Mert ilyen mélységet ők eddig még soha, soha nem hallottak.

Az élet nem habostorta.

Nagy igazság! Csakhogy mennyire elkopott.

Na de képzeljük el együtt a kieszelési folyamatot!

Felkelt reggel egy ember… milyen ember is? Hm… Lássuk csak. Egy ember, aki előző nap sok tortát falt, ám valami csoda folytán, bár először evett ilyen finomságot, nem lett rosszul tőle, hanem ismét nagyon megkívánta. Kívánta, kívánta, de bizony tudta jól: még legalább egy évet kell várnia, hogy ismét megkóstolhassa a tortát a várúr másik lányának esküvőjén. Szomorúan nézte rút feleségét, taknyos kölykeit, majd kibámult a kunyhó ablakán, a robotra gondolt, meg a tartozásokra. Hát… – hümmögött, mert olyan filozofikus alkat volt, nem is kedvelték a számtartótisztek –, bizony ez a nap nem torta.

Nyamm… futott össze a nyál a szájában, és ízlelgetni kezdte: a nap nem torta… ez így még kevés, de lássuk csak: a napom nem torta, nemnem, még így is félreérthető… a napom nem torta, igen, így már sokkal jobb, de még nem az igazi.

Napok telhettek el, félretette a kérdést, munka volt, nyár dereka, míg aztán egy éjszaka, amikor ismét megébredt, mert nem volt vacsora, és a gyomra felköltötte, kiült a kunyhó elé, a komoran feketéllő, esetleg éppen mulatsághoz kivilágított várat kezdte nézni sóváran, és azt mondta: az életem rémes. Rémes, krémes, játszott el félöntudatlanul a szavakkal, és a krémesről eszébe jutott a minapi torta. Hm… gondolta, ez a napom sem egy krémes… Nem, nem igazán jó. Legyen inkább így: ez a napom sem egy torta.

De ekkor már érezte, hogy dagad benne a kreativitás, és bátor lett: az életem nem egy krémestorta! Áh, ez így hosszú… Hm, hm… Talán ha nem személyesítem meg az em-mel, jobb lesz: az élet nem egy krémestorta. Alakul ez, gondolta lelkesen, és egészen tűzbe jött. Hiszen az, hogy krémestorta, értelmetlen, mert minden torta krémes. Na igen, fűzte tovább, de a legfinomabbak… a legfinomabbak habosak! Úristen, igen, habosak.

Az élet nem habostorta!

Atyavilág, kelj fel, asszony, nézd, mit találtam ki, kiabálta lelkesen. A gyerekek felébredtek, sírtak, az asszony mogorván a fal felé fordult, szegény ember azt sem tudta, hova legyen az örömtől, felszaladt a várba, behatolt a bálba, és ott kiabálni kezdte. Az uracsok megbotránkozva nézték, majd kidobatták a poroszlóval, de egyikük, amelyik érzékenyebb volt, és maga is verselt, megjegyezte a kis bon mot-t, és legközelebb elsütötte egy úri társaságban.

Hihetetlen sikere lett, a rég sóvárgott nő levetett rongyként omlott az ágyába… Azonnal szállóige vált belőle, mondták úton-útfélen, gazdagok és szegények, nem sokkal később külföldi vándorútra indult. A többit meg már tudjuk.

Szegény paraszt évekkel később hallotta vissza, amikor a földesúr huszonöt botütését – lustaságért, álmodozásért – sokallta, és az úr göcögve jegyezte meg az ő mondatát… a könny kicsordult a szeméből, összeszorította a fogát, és megszületett a következő eredeti gondolat, mondás, akkor még nem közhely: nincs igazság a Földön.

Nagy Koppány Zsolt