Úgy döntöttem, a mai napot leginkább az ágyban töltöm. Nem örömömben, hanem azért, mert valamilyen rejtélyes hascsikarás nem hagyott aludni éjjel, ilyenkor pedig érdemes lassított üzemmódban működni. Olvasni és szerkeszteni nemcsak az íróasztalnál lehet – bár általában ott jobb: nagyobb a képernyő, nem billeg a billentyűzet stb.

S ha már lassabban veszem a világot, alaposabban szétnéztem a közösségi oldalon, csekkoltam, mi a helyzet a jó meg a rossz fej ismerőseimmel, kik miféle érdekes programokat szerveznek a közelemben a napokban. Találtam is egy rendezvényt, amit igen szívesen végigülnék. Talán sikerül időt keríteni.

Szóval Rejtő Jenő orrvérzésig.

Akinek a műveivel egy hasonló, de sokkal hosszabb és kellemetlenebb ágynyomás idején találkoztam. Kilencedikes voltam (vagy talán tizedikes?), és nem kicsit beteg. Egyszerre támadt meg a bárányhimlő meg a kanyaró – ahol nem pöttyös voltam, ott foltos. Napokig enni sem tudtam. Amikor már kifelé jártam a kórság(ok)ból, meglátogatott néhány osztálytársam. Kérdezték, mit tehetnek értem – én valami jó könyvet kértem. Másnap kölcsönbe hoztak néhány Rejtő-kötetet.

Előzmény. A családi könyvtárunkban egyetlen Rejtő-mű volt található, mégpedig A láthatatlan légió. Nem sokkal a megbetegedésem előtt megtaláltam egy félreeső polcon. Néhány oldalt elolvastam az elején meg talán a végén is, és úgy döntöttem, hogy amint lehet, elolvasom a könyvet. A könyv azonban, számomra azóta is érthetetlen módon, másnapra szőrén-szálán eltűnt. A szülői elővigyázatosság? A tárgyakat eltüntető manók? Immáron sosem fogom megtudni…

Szóval ültem kismillió kiütésemmel az ágyban, és Rejtő könyveit olvastam. Az előretolt helyőrség; A szőke ciklon; Piszkos Fred, a kapitány; A 14 karátos autó… Azóta hiszek a nevetésterápiában: tulajdonképpen napok alatt egészségesre nevettem magam. Ehhez fogok folyamodni ma is, amint befejezem eme szösszenetet.

Mindössze négy Rejtő-kötetet találtam az itthoni polcokon – pedig egy palack jó minőségű whiskyben fogadtam volna, hogy legalább tucatnyit tudok előkapni. Egyszer talán egy helyre sikerül gyűjtenem könyvtáram szétszórt köteteit. Köztük a sárga Albatrosz Könyvek Rejtő-darabjait.

Minden tollforgatóknak ajánlva pedig megosztok egy rövid, gyógyító (?) erejű  idézetet a Pipacs, a fenegyerek című remekműből:

„Amikor először láttam a temetőben, fütyörészve, fél kezét zsebre dugva locsolta a virágokat, olykor nyájas pillantást vetve a füvön elrendezett, türelmesen várakozó harminc-negyven halottra; kis, fekete matrózsapkája mellé néhány szál mimózát tűzött, és egyet rántva a nadrágján, halk gégehangon, ütemesen dúdolta:

[…]

Hová megyünk, hová megyünk?
Fel hát most, cimborák!
Hová megyünk, hová megyünk?
Iszunk, trallallala…

Nem volt fűzfapoéta. A rím kedvéért nem rontotta el a verset.”

Alászolgája. Kezdem a terápiát.

Király Farkas