A langyosakat kiköpi az Isten, tartja a mondás. (Eredetéről lásd: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró. Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” Jelenések Könyve 3, 15-16) (Vagy éppenséggel: „Kik ott álltatok, »nem tehetve másképp«, / mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen, / mert a langyosat kiköpi az Isten”, áll még Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című versében.)

Látom jönni a forró fiatalokat. Dühösek, nem ismernek sem istent, sem embert, vért akarnak, lehetőleg forrót, nem pedig langyosat. Langyost. Voltak mindig ilyenek: általuk ment előbbre a világ, vagy ki tudja.

Én magam sosem voltam forró, ilyen értelemben semmiképp: mindig is számító óvatossággal éltem az életem, és még így is sokszor elrontottam, elbuktam, elbénáztam a dolgaimat.

Persze, kérdés, hogy mi a cél. Lángoszlop akar-e lenni az ember, akinek holttestén át fújó paripák száguldanak a kivívott diadalra? Lelke rajta. Akkor legyen forró, vezesse a népet, és a nép biztosan emlékezni fog rá. Vagy nem.

Ha csak belegondolok, hány forrófejű forradalmár rohant a halálba abban a hitben és kétes, utólagos erkölcsi igazolódásban, hogy az annalesek feljegyzik a nevét, elborzadok. (Csak úgy langyosan, persze, nem ver ki a jéghideg víz. Módjával borzadjunk is, feleim zümtükkel.) Hányan voltak hősök, azt remélvén, hogy példát mutatnak, hogy emlékezni fognak, hogy az Úristen nagyobb dicsőségére teszik, amit tesznek.

Pedig hát nem.

Az Úristen is – meggyőződésem, óvatos, langyos léptékű meggyőződésem – jobban szereti a langyosakat. Azokat, akik tovább élnek langyos óvatosságuk miatt, és így az ő örök dicsőségét is hosszabb ideig hirdetik és bizonyítják.

A langyos-óvatos ember elsősorban szemlélődik; nem vállal fölösleges kockázatot és konfliktust, hiszen pontosan tudja, hogy minden csoda három napig tart; ha három napig képes megtartóztatni az indulatait, minden szépen belesimul az unalmas, de biztonságos egyhangúságba. Nem verekszik, hacsak nem muszáj (hacsak nem az életét vagy szerettei életét védi), mert annak nyoma marad, és az kényelmetlen, fáj. Nem rohan legelöl, mert mindig az lép bele a szarba, aki elöl rohan. Hátul sem marad, mert az már hedonista epikureizmus, és mint ilyen, szintén afféle negatívba átcsapó forróság, forrongás. Nem tülekedik, mert úgyis sorra kerül, ha pedig nem kerül sorra, akkor úgy sem került volna sorra, ha tülekedik. Persze, nem fatalista beletörődés ez, hanem csupán józan ész. Egyáltalán: józan ésszel éli az életét.

Unalmas ez az élet, ordítják kidagadt erekkel a forrófejű fiatalok.

Nem éppen, mondom én halk langgyal. Sok öröm van benne, és néha, mikor berúg az ember, ordibálhat nyugodtan, olyankor forró a feje, jólesik, lemegy a feszültség, jöhet az óvatosság. (Tank elé ilyenkor se álljunk lobogó ingben, hajjal.)

És él, túlél, lehajlik és megmarad, köszi, jól megvan, szinte még boldog is néha. Az Úrra is gondol olykor, mily nagyszerű, hogy végtelen bölcsességében megteremté a békés türelmet! Tudja azt is, hogy nem köpi ki őt, hanem épp ellenkezőleg: szereti.

Hogy a már megidézett Petőfit parafrazeáljuk itt: dehogy köpi, dehogy köpi… mint a galambot: szereti.

Nagy Koppány Zsolt