– Könnyű neked, csak írogatsz egész nap, aztán meg jól megfizetnek.
– Anya, neked nem volt sosem igazi munkád?
– Ezért fizetnek neked?

E mondatok, kérdések bizonyára sok alkotó embert utolértek már. Mi mindennel felaggatták a művészeket, és mennyi mindentől megfosztották őket! Gyakran tapasztaljuk: a külső szemlélő valamiképp torz képet kap róluk. – Néha valóságos túlbecsüléssel beszélnek az alkotóval, az alkotóról, amit csak pironkodva tud fogadni, máskor mihaszna semmirekellőnek titulálják, ami ugyancsak kellemetlen helyzet, főleg a pályakezdőknek. Némelyik ember úgy véli, festeni, írni, zenét szerezni, bármit alkotni nehéz dolog, egyesek szerint felelősségteljes is. Sokan egyszerűen csak rácsodálkoznak, értetlenül állnak a művészet „gyakorlata” előtt. Vannak, akik szerint minden művész csodabogár vagy félnótás, vagy csupán nem ért semmi máshoz… S nem ritkán fölényeskedve szögezik neki a kérdést: miért, az is munka? Utóbbit értem meg a legjobban. Őt, aki azt hiszi, két kezével tartja el a világot. S mind, aki másképpen él, csakis parazita lehet.
Miféle szerzet a költő, miféle az író? Hiszen a zenész évekig tanul, festő és képzőművész sem lehet akárki, a színészek is egyetemre járnak szakmájuk elsajátítása érdekében. De a firkászok? (Egy írótábor alkalmával futottam bele a kifejezésbe, ahol kiderült, az előttünk alkotótáborozó művészek csak így nevezik a tollforgató embert.) Nos, a „firkászok” csak úgy lesznek. Mint ahogy köztudott: verset írni bárki tud, nem kell hozzá más, csak toll és papír…
Valóban ilyen nevetségesen egyszerű volna? Évszázadok óta tudjuk, az író ember megszenvedi, hogy e különleges mesterségnek szentelte – nemcsak munkaóráit, vagy éppen szabadidejét, de – egész lelkét. Akadnak szerencsés pillanatok, mikor régi vágásúan azt mondjuk, homlokon csókolja a Múzsa – ilyenkor billentyűzete nyomán özönlenek a mondatok. Máskor azonban keserves kínokkal kúsznak elő még a szavak is. S minek köntörfalazzunk: az egyik legerősebb motiváló erő a határidő. Mert amikor valamit meg kell csinálni, akkor nincs kibúvó. A sarokba szorított író nemigen tud nemet mondani egy új lehetőségnek, s néha ezen kényszer miatt azt is elvállalja, amihez sem kedve, sem ereje nincs. Persze az ilyen írásokon gyakran ott is marad az izzadtságcsepp, ami remek alkalmat nyújthat „hős” kritikusainknak (akikbe gyakran se szemernyi segítőkészség, se tehetség nem szorult, de a vagdalkozáshoz kitűnően értenek), hogy kígyót-békát kiabáljanak – sokszor csupán a szerző háta mögött.
Az író is ember, a költő is az. Maradna nőnek, férfinak, szülőnek, mint mindenki más, és közben lenne magányos, zárkózott, félénk, folyton aggódó, magával viaskodó. Próbálna két életet élni. Ha szomorú, ha boldog, ha fél, ha elégedett, ha gyászol vagy életet ünnepel – kénytelen leírni. Jó esetben felnéz az utolérhetetlen elődökre, igyekszik segíteni a fiatalokat. Miközben istenkomplexusát maga előtt is szégyelli, s az alkotás utáni vágyat, akárcsak folytonos keserűségét mindenféle egyébbel magyarázza, hízelegne az olvasónak, megfelelne a „szakmának”. Éjjelente pedig dédelgeti írásait és retteg a kudarctól…

Lőrincz P. Gabriella