Idénymunka – mondja egy kedves barátnőm az április 11-e körüli felhajtásra, a vers népszerűségének ilyenkori rendszeres, hirtelen megugrására. Ebben a néhány napban a ma élő költő is kicsit keresettebb lesz, láthatóbb, szélesebb körben is észrevehető. Mintha élne, mondhatnám, ha ez előny lenne egy költő esetében.

Mégis így, a költészet napja környékén, újra meg újra meggyőződöm: van köze az élő költőnek a verseihez, és legfőképp azok ismertté válásához. Nagyon nem trendi dolgot mondok ezzel, hiszen tudjuk, csupán a szöveget kellene nézni, annak sajátos és öntörvényű működését, egyedi bravúrjait, játékát, különösségét vagy különcségét. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a szerzőre is szükség van. Ez jellemezte a premodern kíváncsiságot, ami aztán szemérmesen elhallgatott egy időre, búvópatakká vált, aztán – talán leghangsúlyosabban Nyáry Krisztián színrelépésével – újult erővel hódított teret magának. Valószínűleg azért, mert az emberi alaptermészethez van köze. Az olvasónak nem elég a szöveg, mankóra is szüksége van: kötni szeretné a fikciós történetet valami valódihoz, közelihez, megfoghatóhoz, személyeshez. Történetfüggők vagyunk. Talán ezért is nagyobb a regények népszerűsége, mint a novelláké, és sokkal kapósabb a próza a líránál – általában. Minél erőteljesebb, markánsabb, fordulatosabb, hosszabb sztorit szeretnénk. A nagy számokat nézve pedig, szomorúan teszem hozzá, hogy a fent említettekhez képest toronymagasan győznek a legbugyutább sorozatok.

A költőnek, látjuk, elég kevés esélye marad beszállni ebbe a versengésbe. Írhat persze epikus költeményeket, de ez valószínűleg nem lesz elég. Segíthet még az élete, ha eléggé fordulatos és elérhető a befogadó számára. Ezzel azonban két gond is van: egyfelől legtöbbjük nem szereti kiteregetni a magánélete részleteit, másfelől mire érdekessé válik, jól meghúzott körvonalakkal, ő már nem is él, így profitálni sem tud a népszerűségéből. Ami ráadásul még vitát is generál, megosztó is lesz. Marad tehát a nehezebb út: az írás, kiegészítve alkalmanként némi személyességgel.

Az már vérmérséklet és karakter kérdése, hogy magánemberként mennyire mer és akar közel menni az olvasóhoz. Vállal-e fellépéseket, működtet-e közösségi oldalt, aktív-e, válaszol-e kérdésekre, ad-e interjút, és ha igen, mennyire megy bele a részletekbe. Az olvasó magát keresi, ezért gyakran fontossá válik ez is. Kányádi Sándor például, nagyjából az én gyerek- és fiatalkorom évei alatt módszeresen bejárta a Kárpát-medencét és a magyar nyelvterületet a verseivel. Magam is emlékszem olyan alkalomra, hogy több iskola több osztállyal jelent meg a városháza dísztermében, mert eljött közénk a költő. És nemcsak eljött, hanem mesélt, felolvasott, verset tanított (másoktól is), kihasználta az est minden percét, hogy érdeklődővé tegye a sokszáz diákot. Az eredmény pedig folyamatosan érkezett: a Kányádi-kötetek mindig magas számban fogytak, és ha kortárs költőnevet kellett mondani valahol, elsőre legtöbbeknek az övé jutott eszükbe. Gyakorlatilag felnevelte a közönségét.

Manapság ez a recept is nehezen követhető, hiszen megváltozott a nyilvánosság. A költők számolatlanul teremnek, és az olvasó számára nincsenek olyan megbízható szűrők vagy kapaszkodók, amelyek eldöntenék, hogy kikre érdemes figyelni. Mint például régen az, hogy valakinek egyáltalán kiadták a műveit, hogy felléphetett, hogy bekerült egy válogatásba. Ha sikerül is szűkíteni a kört, még mindig túl nagy a forgalom, a hangzavar. Ezen nyilván sokat segít majd az idő múlása, de mi legyen addig? Fiatal költőknek azt szoktam mondani, hogy őrizzék meg saját vonásaikat, és maradjanak láthatóak. Ha valaki következetesen képviseli a saját hangját, előbb-utóbb kialakítja a saját olvasótáborát. Azzal a közösséggel pedig létrehozhat egy önálló egyezséget, történetet, melyben együtt alakítják ki, hogy a személyesből mi fér be, mi osztható meg, mi az, amit nem lehet elhallgatni. Azt hiszem, a megjelenés mikéntje, az élő találkozások és a környezet is nagyban hozzájárul a megítéléshez. A költő – amíg még itt van – sokat tehet azért, hogy befolyásolja a művei befogadását, vagy legalább megkönnyítse azt.

Az olvasó pedig munkát végez, ha verset olvas. Nincs tálcán a történet, s ha van történet egyáltalán, azt össze kell rakni. Közben persze az olvasó is változik, magára ismer, szörnyülködik, meghatódik vagy örül. Hullámvasútra száll. A legintenzívebb létezés lesz az övé. Nem egyszerű, de mint minden, amiért megdolgozunk, jóleső elégedettséggel tölt el. Mintha élnénk.

Farkas Wellmann Éva