Láttam rajta, hogy boldog.

Már hónapok óta lázasan készülődött erre a napra. Szervezkedett, telefonált, ügyintézett. Egész héten azzal biztatták, hogy persze, Marcsikám, minden meglesz! Minden rendben lesz, és úgy, ahogy kérted, igen, a székek is ott lesznek időben. Persze nem vitték oda a megbeszélt időben, nem készítették el a szendvicseket, nem intéztek el semmit. Neki kellett pótolni a hiányosságokat, neki kellett helyt állnia, rendbe hozni a hibákat, elintézni, hogy időben megérkezzenek a székek és még ki is pakolják őket.

Több éve már, hogy kipattant a fejéből a gondolat, fesztivált szeretne szervezni a városnak. Az volt az álma, hogy a gyerekeknek, akiket tanít, és az ő szüleiknek, az érdeklődőknek, a kíváncsi városlakóknak, apróknak és nagyobbaknak elhozzon az ország távoli pontjára egy produkciót, olyan fellépőkkel, akiknek a profizmusára méltán lehet büszke.

Egy szép napon belevágott. Leszervezte a zenekart, biztosította a fellépés helyszínét, a vendégek és a zenészek étkeztetését, a fogadást, és még a virágdíszítésre is jutott ideje. A költségek finanszírozását nagyrészt a saját pénztárcája bánta, de ezzel foglalkozott a legkevésbé.

A fesztivál napján már hajnalban elindult. Hétköznapi, kényelmes ruhát öltött, hiszen tudta, hogy meleg van, egész nap rohangálni fog, de arra gondolt, majd hazaszalad és gyorsan átöltözik estére. Miközben az összesereglett, messzebbről érkezett gyerekeknek tálalták a reggelit, többször csengett a telefonja. Egyfolytában problémákkal zaklatták. A székek még mindig nem érkeztek meg. A helyszín nem akarta kinyitni a zenészeknek az irodát, így számukra biztosítani kellett egy termet, ahol átöltözhetnek. A virágos segítséget kért a cipekedésben. A gyerekek szétszéledtek idő előtt, és valakinek vissza kellett terelni őket a központba. A fellépők késést jelentettek.

Mint egy verkli, csörrent meg a telefon újra meg újra. De ő hajhatatlan volt, minden problémára megoldást talált, nem engedett a terveiből. A városka lakói, akikhez segítségért fordult, többnyire a vállukat vonogatták, vagy a szemüket forgatták, volt, aki számonkérte, minek kell ide pestieket leszervezni? Egyáltalán, minek ez az egész? Megjegyzéseket kapott, hogy túl sokra tartja magát, ha azt hiszi, ő ezt meg tudja valósítani. Egyáltalában túl sokat akar! Marcsi úgy érezte, a helyiek nem értik meg, miért fontos ez.

Ő a gyerekek tekintetét látta maga előtt, amikor ezt az egészet kitalálta. Azokét, akik nem tehetnek a felnőttek gyöpös gondolkozásáról. A gyerekekét, akik olyan élménnyel távoznak majd este, ami egész életükre hatással lehet. Akik közül biztosan lesz legalább egy, aki élete hivatásának választja a zenélést, és lesz sok, akiket végigkísér a zene életük legnehezebb és legszebb napjain.

A zeneiskolában tisztább hangért, jobb kéztartásért nyúzott gyerekek sírásra görbülő szájacskájára gondolt, akiket minden esetben kitartásra buzdít: Érdemes gyakorolni!

A fesztivál nappali programsorozata rendben lement, minden kitűnően sikerült. Délután még hazaszaladt, hogy magára kapja a csinos estélyi ruháját, és még egy gyors fésülködés is belefért. Az esti előadáson ő is fellépett a gyerekekkel, de nem láttam, hogy meghajolt volna. Viszont mindenkinek megköszönte a segítséget, azoknak is, akik figyelmeztették, hogy feleslegesen dolgozik ennyit.

Az előadást nagy siker fogadta. Kitört a taps. A közönség soraiban sokan a könnyeiket törölgették, a gyermekek boldog mosollyal fészkelődtek, az idősebbek meghitten néztek maguk elé. Átélték a nagybetűs katarzist, és hálásak voltak érte, mert ez olyan ajándék, ami nem nyerhető ki a képernyős kütyük nyomkodása közben. Megszületett a csoda, színházi nyelven az előadás elszállt, a létrejött koncert emlékét gyermek is, felnőtt is élete végéig útravalóul viszi tarsolyában.

Marcsi szolidan ült és tapsolt. Nem maradt benne harag, nem méltatlankodott a sok be nem tartott ígéret és flegma nemtörődömség miatt. Boldog volt.

Én, aki ennek a napnak a részesévé válhattam, éjjel értem haza, és fáradtan dőltem be az ágyamba. Már a másnapi fellépésen járt az eszem és azon töprengtem, milyen ruhát fogok felvenni.

Félálomban még felsejlett előttem Marcsi boldog arca, és eszembe jutott gyermekkorom egyik meghatározó meséje.

A kis mackó eldönti, hogy létrehoz egy előadást, kitalálja a témáját, megírja, megtanulja a szöveget, gyakorol, elkészíti a díszleteket, megácsolja a színpadot, megvarrja a jelmezét, megfesti a plakátokat, és kitűzi őket a fákra. Minden házba bekopogtat, és meghívja az erdő lakóit az előadásra. Mind megígérik neki, hogy eljönnek, sőt szólnak a rokonoknak is, akik felajánlják, hogy hoznak valami finomságot az előadást követő piknikre.

Eljön a nagy nap. A kis mackó lelkesen készül, próbál, kipakolja a székeket a nézőknek, megteríti az asztalt, ám, amikor eljön a kezdés ideje, elered az eső. A kis mackó nem keseredik el, behúzódik egy fa mögé, és bizakodóan néz az égre. De sajnos az eső nem hagy alább, sőt viharfellegek gyülekeznek, tornádószerű szél kerekedik és összedönti a díszletet. Elmossa a színpadot, a székeket felborítja, lassan mocsárrá változik a nézőtér. A kis mackó kétségbeesetten várja a nézőket, de hiába, senki sem merészkedik ki a lakából. Ekkor a kis mackó felbátorodik, felmegy a színpadra, reszket a hidegtől és a szomorúságtól, de ennek ellenére elkezdi az előadást. Énekelni kezd, olyan gyönyörűen énekel, hogy meghasad az ember szíve. Aztán táncol és szaval a zuhogó esőben az üres nézőtér előtt. Ekkor az erdő sűrűjéből előbukkannak az esernyők. Megjelennek a meghívottak és az ismeretlenek. Az eső lassan eláll, az idő kitisztul, a nézők sírva fakadnak a meghatottságtól, a kicsik pedig önfeledten örömködnek. A kis mackó az előadás végeztével sikerre éhesen meghajol, a nézők pedig lelkesen tapsolnak. Elégedetten jön le a színpadról, otthon pedig kimerülten dől be az ágyába. Másnap korán kel, összesöpri a szemetet, amit a fogadás után széthajigáltak a nézők, szétaprítja az elázott deszkaácsolatot, visszaviszi a székeket a helyükre, kimossa a jelmezét, és rendet tesz a színpad tájékán. Egész nap pakol, rendezkedik, majd holtfáradtan dől az ágyába.

Ismét alszik egy nagyot, de éjjel már arról álmodik, mi lesz a következő előadás, amit jövőre bemutat majd az erdő lakosainak.

Tallián Mariann