Ma Pécsett nagyon megnyugodott a lelkem. Az elmúlt húsz év során egy-két pesti ember időről időre azzal vádolt, hogy lengyel témájú, különösen Krakkóról szóló jegyzeteimben idealizálok, azaz rózsaszínűre festem a helyzetet. Pedig mindössze annyit tettem, hogy krónikásként feljegyeztem a tapasztalataimat – és Krakkó portréjához nem szükséges fölös színeket keverni… Amúgy szomorúnak tartom, hogy egy átlagos magyarnak mindez hihetetlen. Kuszán, így-úgy élünk, s ha hírét vesszük, hogy földrészünk egy pontján még őriznek valamit az élet otthonosságából, bájából, bajtársiasságából, annyira meglepődünk, hogy az egészet mesének hisszük. Egyébként az sem lenne nagy baj, ha az egész csakugyan mese, hiszen mindenkinek szüksége van egy Krakkóra, a maga Krakkójára.

Nos, megnyugvásom oka, hogy ma spontán kávéházi beszélgetésbe bocsátkoztam egy számomra ismeretlen pécsi fiatalemberrel. Az illető nyelvtudományi doktorandusz, és a méltán népszerű Erasmus-ösztöndíjnak köszönhetően 2019-ben három hónapot Krakkóban töltött: tanársegéd volt a Jagelló Egyetem magyar filológia szakán. Vagyis az a megtisztelő küldetés jutott neki, hogy a lengyel hallgatók számára népszerűsítette a magyar irodalmat, kultúrát. A Király utca egyik zugában folytatott társalgásunk során lelkesen sorolta az élményeit, és beszámolójának néhány mondatát megörökítettem. Íme:

„Korábban már többször jártam Lengyelországban rövidebb ideig, és csupa jó élménnyel gazdagodtam. Ezeket most csak megerősíteni tudom. A lengyel hallgatók jólelkűnek, értelmesnek, szorgalmasnak bizonyultak, általában többet olvastak, mint amennyi kötelező lett volna. (…) Mindenki barátsággal fogadott, akivel csak megismerkedtem. Elég sokan felismerték, ha itt-ott magyarul szólaltam meg, és kimondottan meglepett, hogy sokan tudnak egy-két magyar szót. Amúgy aki angolul tud, az Krakkóban szinte mindenhol elboldogul. A postán, a boltokban, az étkezdékben és a piacon is találkoztam angolul is beszélő helybélivel. A szórakozóhelyeken pedig feltűnt nekem, hogy a lengyelek nem túl zajosak. A zsúfolásig telt bárokban is kellemes légkört tapasztaltam, a jókedvű baráti társaságok tekintettel voltak másokra, nem kiabáltak, nem vadultak. (…) A főtér különösen elvarázsolt: a Mária-templom és a Posztócsarnok gyönyörű. Ott kézzelfogható a történelem, és pezsgő élet zajlik; naponta többször is megfordultam arra, de rosszkedvű embert sosem láttam. Ez a tér nappal és este is magával ragad.”

Kedvtelve hallgattam e mondatait, és eszembe jutott: Pécsnek is pompás főtere van. A változatos domborzatú Széchenyi tér a dzsámival, szobrokkal és műemlék épületekkel egy valódi közösségi helyszín, gyalogosforgalomra alapozott agóra. Ezzel szemben Budapestnek nincs klasszikus értelemben vett főtere. A Vörösmarty tér nem tekinthető annak, mert nem csomópont, nem a város életének mindennapi központja, szíve, nem a helyi lakosokat szolgálja – inkább egy látványosság a turisták szórakoztatására. A Kálvin tér vagy a Ferenciek tere sem klasszikus főtér, mert mindkettőt eluralja a hatalmas áthaladó forgalom. A Blaha Lujza tér csak egy nyüzsgő közlekedési gócpont, ráadásul förtelmesen piszkos. Igen, Budapest, különösen a pesti oldal szerkezete az elmúlt évszázadokban úgy alakult, hogy nem jött létre valódi, tágas főtér. Krakkónak viszont van egy lenyűgöző piactere, a Rynek, amely negyvenezer négyzetméteres alapterületével Európa legnagyobb tere – csak a velencei Szent Márk tér vetélkedhet vele. A mai Krakkónak az is nagy előnye, hogy óvárosából gyakorlatilag teljesen száműzték a gépkocsiforgalmat, ennélfogva a levegője jóval tisztább. Ebből a szempontból Pécs kialakítása szintén szerencsés, köszönhetően a földrajzi fekvésének is.

Egy szó mint száz, aki még nem járt Pécsett, az ne halogassa tovább. Aki pedig Krakkóban nem járt még, az is bátran keljen útra: a többi jelentős európai városhoz képest igazán közel van, az árak pedig nem magasabbak, mint Magyarországon.

Zsille Gábor