Szente Anita múzeumi munkatárs, író, papír- és bőr-restaurátorművész szakos hallgató. Első kötete az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában 2021-ben jelent meg Blues, libabőr és köntös címmel. A titokzatos novellákban a szerző szakít az újszentimentalista természetbálványozással. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Az első kötetedet nyitó novellában az elbeszélő ébredését állatok segítik. Ez így idilli volna, csakhogy ezek az állatok többségében a főhős képzeletében elevenednek meg: a fal foltjából elefánt bontakozik ki, a porcelánló ágaskodni kezd, a vakond a matrac nyikorgásából elevenedik meg, és a párnacsikorgásból képződő gilisztákat fogyasztja. Így tehát inkább hiányukkal, mint valódi jelenlétükkel hagynak nyomot az olvasóban. A címadó elbeszélésben pedig ez olvasható: „Addig is havas téli tájra gondolok. Nem nézek az ablakra, nem akarom tudatosítani, hogy a kilátás csak egy másik betontömb.” Te magad mennyire tudsz közel maradni a természethez, vagy mennyire érzed hiányát a mindennapjaidban?

Szente Anita: Mindennap hiányát érzem, és egyre jobban. Reggel mindig kapkodok, sajnos így szoktam meg, szóval a reggel eltelik. Amúgy is jobban élvezem a kávé körüli szertartást, elvagyok a gondolataimmal. Napközben is telik, akkor megvan a mindennapi monotonitás, a mókuskerék. Délután loccsan rám az egész nap, estefelé tudatosul a nagyváros súlya. A soha véget nem érő járda, az egymásba folyó épületek, a folyamatosan nyakamba szuszogó tömeg, a vásárolj még, ez úgysem elég. A zajjal nincs bajom, a zajhoz alkalmazkodtam, kiszűröm. De sajnos emellett azt is, amit nem kéne.

SzNI: „Vulkánná változtam. Kiköpöm a növényt, hogy fellélegezhessek. Hosszan csordul a láva, most már tudom, hogy hová raktál fészket” – közli az elbeszélő a Ki látta Pólingot? című novelládban, melyben az elbeszélő-főszereplő eggyé lényegül az elveszett galambbal és a természettel. Az összeolvadás nélkülözi az idillt és az elkínzottság miatti méltatlankodást is. Úgy gondolom, az emberi szervezet sokkal nagyobb mértékben van összekapcsolva a környezettel, mint eddig hittük, így a természettel való összekapcsoltság minősége fontos változó az egészségben. Te hogyan tapasztalod a természetnek, vagy a természet hiányának hatását a saját egészségedre, jóllétedre?

SzA: Amikor kiköltöztem, évekig nem volt étvágyam. A tartásom javult, már nem húzom össze magam. A mondataim jobban megválogatom, mégis szabadabban gondolom. Átalakult a megfelelési hajlandóságom, itt nem akarok más kedvében járni, mégis minden napom megkoronázza a folyamatos teljesítménykényszer. Nem tudom már, hogy melyik fekszik jobban. Alkalmazkodni egy kis közösségben, vagy azért nyomatni egy metropoliszban, mert máskülönben eltaposnak. Jó lenne tisztában lenni a vágyaimmal, de a korlátaimmal is. Véges a kapacitásom, mégis nehezen ismerem be. Makacs vagyok, mindent önerőmből, a nulláról akarok kezdeni. Egy-egy célpontnál még akkor is megpróbálok nullát faragni gondolatban, amikor messze nem az. Más helyzetekben, amikor egyértelmű a mínuszból indulás, még a pluszokat is nehéz beismerni. Most passzol ez a betonhalmazhoz, de időnként legszívesebben kifeküdnék a fűre.

SzNI: „Nemcsak a környezetemnek, a gondolataimnak is ki van szolgáltatva a testem” – mondja az elbeszélő az Elfolyó izmaim című novelládban. Hogyan tartod karban a gondolataidat?

SzA: Igyekszem nem szennyezni, már amennyire lehet. S a maradékot mindennap lefekvés előtt megtisztítani. Nincs ebben semmi nagy, csak megpróbálok nem haraggal, bánattal, kudarccal lefeküdni. Holnap új nap lesz, és holnapután is. Anya mindig azt mondogatja, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Hiszek ebben. Ezen felül mindennap elfoglalom magam, talán túlságosan is. A lelkiismeretem úgy kívánja, hogy minden napnak legyen meg a maga penzuma. A gondolataim karbantartása is egyfajta edzés. De az edzés is bemelegítést kíván, és levezetést. Jó lenne ezt mindig betartani.

SzNI: Az utóbbi évtizedekben az egészségügyi szemléletben egyre nagyobb és nagyobb hangsúlyt kapott a pszichoszomatizáció. Holott a szomatopszichikus hatások, amikor egy testi állapot hat a tudatra/lélekre, épp annyira jelentősek lehetnek, mindkét felől megközelítve: szenvedést okozhatnak, és terápiás hatásuk is lehet. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanulsz, mindennapos tevékenységed a finom mozgásokat igénylő kézműves munka. Mit tapasztaltál, milyen hatással van ez a hangulatodra? Hatott-e az írásművészetedre?

SzA: Az évek alatt rákényszerültem az aprólékos, tökéletességre törekvő magatartásra. Annak idején nem így volt ez. Csapongtam, és elfogadtam a torzot, az idétlent, az esetlent, a színeset. Most már élére állítok mindent. Ez egy ilyen időszak. Egyik végletből a másikba. Ha most nem így tennék, felborulna a kártyavár. És itt nemcsak a sulira, munkahelyre is gondolok. Felelősséggel tartozom az elvégzett feladatomnak, a környezetemnek, és főként a kezembe kerülő műtárgynak. Egy apró hiba is elég, hogy több száz év megőrzött tárgyi emlékét megkárosítsam. Ilyenkor már nem számít, hogy legszívesebben meztelenül feküdnék vagy szaladnék egy erdő szélén, vagy minden zsigeremmel a színpadon koncentrálnék, sírnék és nevetnék a fényben. Most nem az a kérdés, hogy mitől vet szét a boldogság. Az alapozás ideje van. Az alapozás általában fehér, mégis a legfontosabb, hogy utána minden szín a maga pompájában ragyoghasson. Az írásaim mostanában megrekednek, de koncentráltabb vagyok. Kivárok. Addig is minden eddigiből hatalmas gombolyagot tekerek.

SzNI: „Légy, szúnyog, pók, s annak egyetlen hálója. Mekkora pókháló kellene ahhoz, hogy a koszorú pereméről ő is leereszkedhessen biztonságosan a takaró és a párna közé?” – teszi fel a kérdést az elbeszélő a titokzatos DO2O188 című záró elbeszélésben. Ez a kérdés is enigmatikus. Szerinted úgy szép a természet, beleértve az ember működését, ha meghagyjuk benne a rejtélyeket, vagy akkor nyugszol meg, ha felboncolod, felgöngyölíted őket?

SzA: A természet rémisztő, ki vagyunk szolgáltatva neki. Egy mindennél nagyobb erő, ciklikus és spirituális. A hozzá való viszony minden korszakban változott. Egykor tiszteltük, ma uralni akarjuk. Egykor fel sem merült, hogy kirándulni, csodálkozni járjunk. Ma, amikor mindenki betontömbökbe zsúfolódik, vágyódunk és keresünk. Nem csak az tud hatással lenni a gondolatainkra, amit megismerünk. Erdőben sétálni nem csak lexikonnal lehet, és nem csak nyitottsággal. Kérdés az, hogy mi a célunk a sétával. Engedjük hatni ismeretek nélkül, nem engedjük hatni, de lexikonnal térünk be az erdőbe, vagy nyitott szívvel állunk elébe az ismereteknek és érzéseknek is? Nem az a lényeg, hogy mi a módszerünk, egy idő után kénytelenek vagyunk beismerni, hogy a tárgyi világ, a transzcendens, a természet részesei vagyunk, és minden mindennel összefügg. Oda-vissza működik az egész. Bezárkózhatunk a szobába, elhúzhatjuk a sötétítőt, a budi bogár úgy is átmászik a küszöb alatt. Mi pedig úgy is ott leszünk, mert mi mást tehetnénk. Valahol mégiscsak lenni kell. Valami mégiscsak történik. És akár rejtélyesnek gondolom a létezésünk, akár megismerhetőnek, az ajtót ki fogom nyitni, ha ki szeretnék lépni a szobából.

Szente Anita portréit Ferencz Bence készítette.