Az idős asszony mindennap Budapesten, az Oktogonon kéreget. Arcára ezer aprócska redőt hajtogatott az idő. Ruhája viseltes, de mindig patyolattiszta. Amikor látom, restellem magam azok helyett is, akik miatt ez a szegény asszony öregkorára ilyen sorsra jutott. Vajon ránk is ez vár?

Munkába menet számtalanszor elmegyek a kéregető néni mellett, és ösztönszerűen lesütöm a szemem, ha mellé érek, nehogy rá kelljen néznem, nehogy megszólítson, nehogy látnom kelljen a szemében a fájdalmat, a múltját, az egész szánalmas életét. Csak egy törékeny, pici asszony, mégis rettegek tőle. Gyáva vagyok megszólítani, kérdezni, végighallgatni a történetét.

Nagy felelősség állást foglalni vadidegen emberek sorsát illetően, de könnyű felállni és átülni egy másik helyre, ha egy hajléktalan melléd keveredik a villamoson, könnyű a szemére hányni azt is, jobb lett volna, ha spórol, és nem piára költi a pénzt. Talán az ünnepek közelsége vagy a járvány teszi, de mindannyian érzékenyebbek lettünk. Hinni szeretném, hogy egymásra is jobban figyelünk, mint korábban.

Szintén az Oktogonon láttam, amint a kemény fagyban egy meztelen lábú hajléktan a kutyájára vastag gyerekkabátot húzott. Akkurátusan gombolta be a gombokat, és még a kapucnit is a hálás tekintetű eb fejére rakta. Aztán lekuporodott a villamosmegállóban, és a biztonság kedvéért a kabátja alá is betette a jószágot. Gyorsan kitöröltem szememből a könnycseppet, és fújni kezdtem az orrom, mintha csak a hidegtől párásodott volna be a tekintetem.

Azt, hogy pontosan hány hajléktalan él ma Magyarországon, nem tudom. Meglepett, amikor azt olvastam, hogy nem a rossz anyagi helyzet, hanem az emberi kapcsolatok hiánya sodorja a legtöbb embert a fedélnélküliség felé. Mert akinek vannak igaz barátai és rokonai, az hiába veszíti el az állását, az összes pénzét, biztosan nem marad otthon nélkül. Talán valóban ez az utolsó esély arra, hogy a perifériára kerültek visszakapaszkodhassanak, ha nem is a Rózsadombra, de legalább egy élhető létformába. Mert az az ember, akinek mindig fogják a kezét, nem kerülhet bajba. Én ezt valóban hiszem!

A minap ismét az Oktogonon keresztül vezetett az utam, és megint ott állt a törékeny öregasszony. Hiába sütöttem le a szemem, mégis megtalált. Ösztönszerűen nyúltam a pénztárcámért, mire megkérdezte: mennyi az idő? Elszégyelltem magam. Megmondtam, hány óra, és már mentem is be a szemközti pékségbe. Amikor megcsapott a meleg kenyér illata, éreztem, vissza kell mennem az öregasszonyhoz. Mit szeretne enni?, kérdeztem tőle, mire azt mondta: csak egy kis kenyeret. A péksüti mellé végül egy kis tejet, sajtot is vettem neki. Tudom, ez szinte semmi, csupán tűzoltás. Miután szemlesütve megköszönte, amit kapott, és utunkra indultunk, ki erre, ki pedig arra, a néni a járdán meglátott ezer forintot. Felvette, majd utánam szólt, én ejtettem-e el, és ha nem, szerintem mi legyen a pénzzel? Ilyen tekintetet még soha nem láttam. A szívemben úgy forgatta meg a tőrt, mint eddig még soha senki. Összecsuktam a kezét, amiben a pénzt tartotta, bólintottam és eljöttem. Nem akartam, hogy sírni lásson.

Döme Barbara