A múzeum – mauzóleum. Különös, szellemet megérintő hely. Ahol élettelen a létezés, és halálos a csend. Festett, mázolt, rajzolt, szőtt és nyomtatott tárgyak sora nyújtózkodik felfeszítve a falakon, művek, remekművek, időkapszulák és kordokumentumok kelléktárában hallgat a mozdulatlanság, a megfagyott múlt, amelynek rétegei mélyén ott lapul sejtekben a kiolvasható történelem. Plexifelületek mögé kényszerített zárlatvilág ez, sejtelmes indíttatásokra nyitni képes látványgyűjtemény. Az idő rozsdája elleni védekezés szándékával a festmények többnyire tartósító védőréteggel, gyanta alapú illatozó lakkokkal lettek bevonva, voltaképpen bebalzsamozva, ahhoz hasonlóan, mint ahogy az évezredes múmiák esetében történt. És itt is minden fakeretbe zártan nyugszik, üveg alatt, időbe csomagoltan, némán, lélektelenül.

Kihűlt látványzóna a múzeum. Egykor forrón lüktető érzelmek időszeletekben lepréselt és átmentett mauzóleuma.

De persze, nem ez a képek valódi élettere. Nem ez a szülőhelyük, nem ez az otthonuk, nem ez a múltjuk. Csak a jelenük és a jövendőjük. A származás emléke valahonnan egészen másfelől sugárzik vissza, egy halkan megbúvó műteremtő műterem falai közül, megidézve a kreáció áhítatának hajdanvolt örömeit, egy állandó pezsgésben lévő és szellemi fondorlatokkal ellátott vegykonyha öntörvényűvé nagykorúsodott felségterületéről. Ahol az alkotó egy személyben lehet szolga, úr és Isten, s hat nap alatt képes megteremteni mindazt a mirákulumot, ami később, egyszer majd, valamikor az idők szárnyasoltárán a nagyvilág csodálatát válthatja ki.

Az alkotás világra jön, ha jósorsa születésre ítélte. És élő marad mindaddig, amíg még eséllyel változhat, alakulhat, nagykorúsodhat az agypályák kifutópályáin, a munkaasztalon, a festőállványon, a tudatállapot IQ emeletein, vagy bárhol, ahol a teremtés szándéka kellő mozgásban tartja, és amíg a saját arcára illő formarendszerét keresve, a bujdosó árnyalatok szinonimái közt azt megtalálja.

Az alkotótér szellemdarálójában az invenció életenergiája úgy buzog elő a semmiből, mint mélyből felfakadó vízér, kezdetben árválkodó sugárként lendül útjára, hogy később biztos medret találjon magának s kedvére tekeredjen zegzugos ösvényeken, ágas-bogasodva látvánnyá bomoljon, képi rendszerek családfáiban virágozzon széppé, vagy csak suhanjon könnyeden tova, fusson, lobogjon ezerféle alaktestet öltve. Ez a mű világra jövetelének feszültségekkel teli legszebb életideje, a tónusok boldog egybeolvadásának pillanata. Amikor a rajzi cselekmény és a nyomvonal értelme még kedve szerint választhat irányt, mert a történések fonala és vérvonala egyelőre többesélyes, az eseménysor dramaturgiája pedig szabadon megválasztható.

Egy műteremben – ha szót értünk a beszédes színekkel –, a tudat frekvenciáin olyasmi születik meg, ami a „nagy bumm” expanziója után, a világ teremtésekor még sehol nem tűnt fel az eseményhorizonton, itt viszont, a képzelet spirállépcsőin mint személyes zugban már igen, hisz olyan a hely, ahol szabad akarata szerint akár a gondolat is testet-arcot ölthet, anyaggá lényegülhet. Képlékeny közegben a látomásnak, a képi sziporkáknak esélye nyílik a papír bársonylepedőin azzá válni, amivé a szürkeállomány racionalitása, netán ösztönössége szülni akarja és tudja. A műterem: teremtés-világkapu. Mindenféle sóhajra és eszmerendszerre nyitott, a műveleti nap tiszta lappal kél, s beköszönt a világra jövetel ceremoniálisan felkent, orgonazengésű pillanata. Ez a mű születésének, serdülőkorának, majd kamasszá válásának és kiteljesedésének megjelölt szentélye, szent helye, ahol minden mű addig él, amíg a változások és a változtatások igényei éltetik teremtőjének akarata szerint. S aztán ahogy a forma kiteljesedik és késszé érik, a transzfiguráció folyamata lassúbb tempóra vált, csendesül a vonalak inváziója, végül minden mozgás megszűnik. Pihen a paletta is, a színek csatatere. A látványteremtés előadása véget ér, így lesz az alkotás heve, izgalma, feszültsége már a múlté. És akkor bekövetkezik a dráma: a kép lélegzése megáll.

Ezért lehet derűre ború minden múzeumtér. Hiszen a kiállítócsarnok a fogva tartás és a dermedtség közszemlére hívó intézményesített színtere, a megrekedt szellemek fokozottan őrzött börtöne; a kihűlt, a megszakadt, az abbamaradt látomások gondolati hagyatékának végső stádiumban rögzített tárháza.

Egy kép élete születésének origóján, a késztetés és a megszállottság arénájában kezdődik el, és ott is ér véget. Ámde Főnixként beköszönthet a feltámadás boldog pillanata, mivel óriás forgószínpad a Glóbusz, tele forgandó esélyekkel, így kerülhet sor a mű második életére is. És ez lesz az élet utáni élet. Új status quo előtt új kapuk tárulkoznak fel, meglendülnek a sorskerekek, s a jövendő műtörténet-kutatása előtt a kiállítótér falán váratlanul feltűnik valami új, mintha akkor született volna.

Árkossy István