Néhány héttel ezelőtt a rozmaringbokor még virágzott. Olyan kéket talán csak megfesteni lehet, vagy álmodni. Nem gondoltam volna, hogy ki tud telelni. Igaz, a telek egyre enyhébbek, de hogy kibírja a lélekvesztő fagyot, majd tavasszal újult erővel vág bele az életbe, ezt nem gondoltam volna. Beteljesítette a benne lévő ígéretet, több lett, mint amit feltételeztem róla. Majd a következő évben megismételte ezt. Aztán újra és újra. Egyre teltebb, szerteágazóbb lett, mint egy sok ágkarú ősasszony – ekkor már nem féltettem, hanem úgy jártam hozzá, mintha templomba mennék. Élő, zöld kistemplomhoz. Heteken keresztül hívta magához a méheket.

Ott állok az anyabokor előtt, lesem a titokkal terhes rítust: a virágpor begyűjtését. A méhek virágról virágra szállnak, férfiakról szokták ezt mondani, persze, hiszen a női öl virágkehely, csakhogy ezek a méhek nőstények. Nem szerelmesek, nem a vérük hajtja őket, keserves vágy sem gyötri egyiket sem, csak a dolgukat végzik. Részei egy nagyobb rendszernek, gyűjtik a virágport, kinevelik a királynőt. Szüntelen mozgásban vannak: váltanak virágról virágra, nincs nyugvópontjuk, nem pihennek meg, csak megszállottan röpülnek egyikről a másikra. A heréknek más sorsot szántak: megpróbálhatnak egyetlen egyszer párosodni – aztán haljanak meg.

Neked hány volt?, kérdezi az egyik a másiktól. Óbudán ülök egy kis téren, a szökőkút körüli padok egyikén, de hallom, mit beszélgetnek. Napszemüvegemen át rájuk pillantok, oldalra, a szemem sarkából. A nyakam mozdulatlan, nem akarok tapintatlan lenni. Harapok a sarki pékségben vett ropogós kifliből, iszom egy korty hűvös joghurtot mellé, belakom a pillanatot, a szökőkútból permetként alászálló vízen áttörő fényeket, a lenyugvó Napot, amelynek kapuján a halandók járnak ki, hogy aztán reggel a másik, keleti kapun visszajöhessenek.

Összesen, vagy ebben az évben?, így a másik, aztán hozzáteszi, hogy voltak jobb évei, amikor negyven fölé ment.

Ötvenkét hét van egy évben. Azokban az években olvasásra nem sok ideje maradhatott, gondolom, és nevetgélek magamban, amikor elképzelem azt a lődühöt, állhatatosságot, amivel ezt a falánkságot jóllakatta. Ezt megszervezni, begyűjteni fárasztó dolog lehet. Aztán mond egy számot az összesenre is, háromjegyű, mintha ezzel mindent elmondana magáról. Persze, sok mindent elárul ez a szám. Hogy most a mennyiség a legfontosabb, falunk, habzsolunk, zabálunk, húst hússal, és azt is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy nem reked meg itt. S hogy talán még nem szeretett igazán. Vagy de, csak rosszkor vagy rosszul, elvétve az ugrást, és éppen azért. Vagy csak úgy, mert miért ne.

Egy ideje csendes üzemmódban van, teszi még hozzá az a másik, mert finnyásabb mostanában, aki lehetne, az nem kell, aki kellene, azt nem lehet. Vagy nem illő. Szokásos menetrend, bólogatok képzeletben, hány ilyen történetet hallottam már! Aztán még mesél vacak csókokról, amelyeket jobb lett volna kihagyni. A kapunyitó, első csókok pedig másik életszintre tudnak emelni, utána nem az leszel, aki előtte voltál. Nem biztos, hogy jobb, de biztos, hogy más, gondolom, miközben összegyűröm a barna papírzacskót, majd bedobom a szemetesbe. Persze nem a kósza, eltévedt csocsók jutnak az eszembe. Érdekelt volna még, hogy miről beszélgetnek, de jobbnak láttam mégis menni, mielőtt részletekbe bonyolódna – azok már tényleg nem tartoznak rám. Ha érdekelne, akkor sem.

Megyek a zebra felé, megállok, várom, hogy a lámpa zöldre váltson. Közben elkalandozik a figyelmem, megint egy másik világban járok, egy néni bök meg hátulról, hogy menjek már, induljak, mert menni akar ő is. Megyek, bár homályos abban a pillanatban a merre és miért, de nem teszek fel kérdéseket, megyek, amerre a lábam visz, teszem a dolgom, gyűjtöm a virágport, harmatot, a jó szavakat, az esti napsugarakat, bármit, amit érdemes a kosaramba tenni. Amiből maradhat talán valami szűkösebb időkre is.

Mirtse Zsuzsa