(a Balkan Express ciklusból)

Szögezzem le rögtön az elején: azt gondolom, hogy a környezetünk és a természet védelme a kultúra része. Mert a természet és általában véve a környezet az a tér, ahol a kultúra kialakul, él és túlél, s ha ezt a teret bármilyen erők rombolni kezdik – márpedig szokásuk –, az a kultúra rovására megy. Tehát aki a környezetet szennyezi, az én szememben a kultúrát rombolja. Minél nagyobb mértékben szennyez, annál inkább. Persze, az én ökológiai lábnyomom is elég nagy, de igyekszem csökkenteni. Például úgy, hogy nem hányom szanaszét azt a hulladékot, amit – jogszabály szerint – kötelező szelektíven gyűjteni. Még ha erőfeszítésembe, időmbe, pénzembe is kerül.

A következő eset nem velem történt meg, de a gördülékenység kedvéért egyes szám első személyben adom közre.

Úgy adódott, hogy meglehetősen sok háztartási gépet meg bútort vásároltam a közelmúltban. Hűtőt, mosógépet, asztalt, ágyat. A csomagolásuk nagyjából háromféle anyaggal lett kivitelezve – mindenki ismeri a hullámkartont, a nejlont meg a préselt polisztirolgyöngyöket, közkedvelt nevén hungarocellt. Kicsomagolás után a háromféle anyagot külön zsákokba gyűjtöttem, bepakoltam a csomagtartóba, és célba vettem a legközelebbi fővárosi hulladékudvart. Odaérkezve örömmel tapasztaltam, hogy a maszkos alkalmazottak közvetlenül társalognak a szintén maszkot viselő civilekkel, készségesen mutatják mindenkinek, miféle hulladékot melyik zsákba vagy konténerbe kell elhelyezni. Nekem is szívesen segítettek, elpakoltuk a nejlont meg a kartont – ám amikor a hungarocellre került sor, kisebb felhők jelentek meg a Főkefe alkalmazottainak homlokán. Egyikük szomorkásan és szótlanul nézett rám, mintha el akarná terelni a figyelmem a kollégája akciójáról, amaz pedig éppen kezdte kiszedegetni a halványkék polisztiroldarabokat a fehérek közül.

– Ezt külön gyűjtik? – kérdeztem. – Kétfelé pakolhattam volna én is.

Válasza kissé mellbe vágott:

– Az az igazság, hogy mi ezt a kéket most nem gyűjtjük.

– Hanem ki gyűjti? – érdeklődtem.

– Hát senki.

Puff. Aki annyi szemetet látott már erdőben, patakmederben, szántóföldön és általában mindenhol, mint én, nem szívesen hallja az ilyen választ.

– És mit tegyek a kék anyaggal? Nekem nem kell, a szállítók meg nem vitték el…

A férfi hosszasan és még szomorkásabban nézett a maszkja fölül, majd megosztotta velem a megoldást. Mert megoldás, ugyebár, a világnak ezen a részén mindig van. De ha nincs, akkor lesz, mert van honnan importálni.

– Apránként dobja a kommunális hulladékba.

Basszus. A háztartási hulladékba. Azt, amit oda nem szabad. Mert ha odateszem, akkor jön a bírság. Meg a lelkiismeret-furdalás.

Megköszöntem szépen a tanácsot, sarkon fordultam és szépen elhúztam. Háborgó lelkem azonban nem tudta elfogadni a barbarizmus ily fokú megnyilvánulását pont a felelős vállalat alkalmazottjának részéről, ezért mély levegőt vettem, felöltöttem újságírói vénám (naná, hogy példátlan képzavar, büszke vagyok rá), és betelefonáltam a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. ügyfélszolgálatára. Hogy ott majd biztosan eligazítanak, mit is kell tennem azzal a veszélyes hulladékkal, amelyet nem tudok leadni a hulladékudvarban.

Rövidítve idézem fel a párbeszédet.

– Jó napot kívánok, XY vagyok, miben segíthetek?

– Jó napot kívánok. Egy olyan problémám van, hogy a hulladékudvarban azzal szembesültem: nem veszik át a kékes színű hungarocellt.

– Igen, ez így van, jelenleg nem vesszük át.

– De a közeljövőben átveszik? Nagyjából mikor?

– Hát erre nem tudok válaszolni.

– Értem. És mit tehetek én?

– Nem tudja tárolni?

– Nem tudom, és nem is szeretném.

– Akkor helyezze el a kommunális hulladékban.

– A háztartásiban?

– Igen, rétegelve.

– Rétegelve?

– Úgy, hogy a kuka tetején ne legyen belőle.

– Mert akkor nem viszik el a kukások.

– Így van.

Nos: bár kissé égnek állt a hajam, mégis megköszöntem szépen a tanácsát. Elvégre igen kedves és szolgálatkész volt a diszpécser, miért is lettem volna goromba.

Ezután felhívtam egy hulladékgazdálkodásban jártas ismerősöm – hulladékok tömörítését szolgáló gépekkel foglalkozó céget vezet. Elmondtam neki, mi tapasztaltam, és a véleményét kértem. Ő pedig mesélni kezdett – azután a hajam már úgy állt, mintha jól megmarkoltam volna egy feltöltött van der Graaf generátor fémgömbjét…

Van, létezik ma kies hazánkban olyan közpénzből működő vállalat, amelyik megtanít arra, hogy miként kerüljem ki azokat a szabályokat, amelynek a betartását épp neki kellene szorgalmaznia. Tudjuk, persze: kétségbeesett idők kétségbeesett megoldásokért kiáltanak… De hogy mitől vagyunk ennyire kétségbeesve, azt most sem tudom.

A kék polisztirollal tömött zsákot végül elegánsan lepakoltam egy hulladéksziget kukái mellé. Akik látták, nem ismernek, akik ismernek, nem látták – nagy bajom ebből nem származhat. Csak a lendületem csappant meg kissé, meg a hitem. Ettől függetlenül ezután sem fogom az erdőszélen kiborítani mindazt, amit nem visz el a kukásautó. Ti se tegyétek.

Legyetek jók, ha tudtok.

És akkor is, ha nem.

Király Farkas