Mindennap tanulunk valamit.

Sétálgatok egy Visegrád melletti füvészkertben, lenyűgözve a természet sokszínűségétől, és az egyik növény alatti táblán azt olvasom: ostorménbangita. Na tessék, végre tudom, mi a neve ennek a két-három méter magas cserjének, amelynek levelei tojásdad alakúak és mélyen ráncoltak, fehér virágai pedig sátorosak. Erősen emlékeztetnek a bodza tányérjaira. Nincs okostelefonom, s még ha lenne is, ebben a völgyben ismeretlen fogalom a térerő, nagyon helyesen: jó érzés tudni, hogy még akad a bolygón talpalatnyi hely, amely mentes az ember hullámaitól. Így hát este, a szálláshelyen olvasok utána eme bokornak, és megtudom, hogy valójában ostorNYÉLbangitának hívják – tévesen rögzült a köztudatban ostorMÉNbangitaként. (Rövidebb neve ostorménfa.)

Egy pompás fa táblácskája azt hirdeti: kocsánytalan tölgy. Erről eszembe jut, hogy márciusban Tatán, a Cseke-tó melletti Angolparkban hosszan bámultam egy famatuzsálemet, amelyről egy felirat azt állítja: 300 éves kocsányos tölgy. Hm, alighanem nagy bajban lennénk, ha most felszólítanának, hogy vegyünk elő egy lapot, és rajzoljuk le a kocsányt. Mi is az, hogyan néz ki? Házi feladat: este ellenőrizni a világhálón a kocsányt. Kiderül, hogy az a része a virágnak, amely azt a szárhoz kapcsolja; vagyis a virágtengelynek az a szakasza, amely a virágzatot tartja. A vacok pedig a kocsány végének megvastagodott csúcsa. Néhány másodperc erejéig enyhe szégyent érzek, amikor fölfedezem, hogy ez az általános iskola harmadik osztályának környezetismeret tananyagához tartozik. (Mellékszál: a „300 éves kocsányos tölgy” típusú feliratoknak nincs túl sok értelmük, mert hiányosak. Valódi ismeretet akkor nyújtanának, ha azt is tartalmaznák, hogy a rozsdás tábla melyik évben készült. Nagyjából mikor volt háromszáz éves az a jámbor fa? Tíz éve? Harminc? Ötven?)

A tanösvény egy másik pontján nyüzsgő hangyabolyra bukkanok, több ezer apró lénnyel, és egy részük szárnyas. Gyerekkoromban sokszor csodáltam őket, de soha nem mélyültem el a témában. Nosza, újabb házi feladat: a Wikipédia segítségével kinyomozni, a szárnyas hangyák hímek-e vagy nőstények. A helyes válasz: a hangyáknak egy fajon belül három formájuk van: szárnyas hím, szárnyas nőstény, szárnyatlan dolgozó. A hímek – mily szomorú sors – rögtön a párzás után elpusztulnak.

Másnap délután zenei tévéműsort nézek. Egy gitáros futólag megemlíti, hogy az egyik fellépésén a „Kis kece lányom” kezdetű gyerekdalra improvizált. Életem során hány százszor hallottam-énekeltem ezt, ám soha nem merült fel a kérdés, hogy vajon mi a kece. Most viszont elönt a kíváncsiság. Megtudom, hogy e szónak nyelvjárásonként különféle jelentései vannak, összesen hat: vesszőből font halászszerszám; fiaztatóhely a disznóólban; életlen balta; kiskabát; csizma lehúzását megkönnyítő eszköz; ficánkoló mozgás. Gyerekdalunk szempontjából ez utóbbi a döntő, a kis kece lányom közérthetően: kis izgő-mozgó lányom. Diáknyelven: kis sajtkukac.

Este pedig egy visegrádi vendéglőben várom a húslevest, rejtvényújságom társaságában. A keresztrejtvény valóságos tárháza az elfekvő, soha semmi másra nem használt tudásnak, amit fellengzősen általános műveltségnek nevezünk. Itt van például egy meghatározás: retorta. Harmincöt éve kérdezgetik ezt tőlem a rejtvényekben, és a megfejtés mindig öt betű: göreb. Ha meglátom kérdésként a retortát, már írom is be a görebet. Egyszer megnéztem egy lexikonban, onnan tudom, hogy a vegyészetben használt körte formájú üvegedényről van szó. Ám a valós életben senki nem használ ilyen szavakat, még az iskolai kémiaórákon sem. Annak idején a tanárunk egyszer sem mondta, hogy „Gyerekek, most pedig megfogjuk ezt a retortát, azaz görebet” – az bizony egész egyszerűen lombik volt, fogtuk a lombikot, és jó napot.

Az élet faramuci. A húsleves finom, de az anyagcsere egy-két napon belül száműzi a testemből. A meddő tudás viszont egy életen át hever a fejemben. Most még tíz-húsz-harminc évig cipelhetem a kocsányt, a kecét, a görebet és társaikat, a keresztrejtvénybe mindig beírom, hogy szélhárfa=aeol, meg borászati eszköz=akolófa, megfejtésként majd kijön valami fárasztó, lapos poén – és mire megyek az egésszel? Mindennap tanulok valamit, majd iszonyú okosan és retortástul eresztenek a sírgödörbe, de jó lesz nekem.

Zsille Gábor