elsősorban Dorónak

Te még picike vagy. Annyira pici, hogy ez lesz az első karácsonyod. Először találkoztál a hóval, s először fogsz karácsonyfát látni. Megtudod, milyen, amikor fenyőillat járja át a szobákat, apró fények pislognak a színes díszekkel ékesített, „háziasított” fán, mely alatt remélhetőleg sok-sok ajándék vár majd rád, kúszva közlekedő felfedezőre. S ha a karácsonyi dalokat halkan énekeljük majd neked, vélhetően meg sem fogsz ijedni – és jövőre s azután még sokáig várva várod talán legszebb ünnepünket.

A nagy rejtély persze az, hogy a karácsonyfa – s vele együtt az ajándék – honnan jön, ki hozza, hogyan kerül be észrevétlenül a házba. Titokzatos egy dolog ez, nekem máig sem sikerült megfejtenem. Gyerekkoromban az angyal hozta e sok csodát. Eleinte különösebben nem foglalkoztatott a dolog, igyekeztem csupán jó gyereknek lenni, főképp ilyentájt, karácsonyhoz közeledve. Nagyapám mindennap szánkózni vitt a környéken, s hogy az ünnepen a szánkóhúzás hosszabbra sikerült a megszokottnál, észre sem vettem. Nagy öröm volt viszont hazaérve felfedezni a csillogó-villogó fenyőt a házban – nyilván mindig én vettem észre –, és ezen még az sem tudott rontani, ha a fa ágain végigfutó, havat utánzó vattacsík a csillagszóró szikráitól kisebb lángra kapott. Nagyon izgalmas és látványos volt, de hiába elleneztem, a jól szervezett felnőttek eloltották a tüzecskéket. És az ajándékok… Jó volt gyereknek lenni.

Később persze sokan akadtak, akik, mondjam így, dekonstruálták a karácsony mítoszát. És úgy is tűnt, hogy igazuk van. Egy idő után már nem kellett folyamodványt írni a Jézuskának-angyalkának, megtette egy szóbeli közlés a szüleim felé. Megváltozott az ünnep. Nem feltétlenül rossz irányba, hiszen a fenyő közös megszerzése, az ereklyeként őrzött több régi s egynéhány ősi dísz ágakra aggatása, a csomagolás mind meghitt pillanatokat szült. Meg persze része lehettem a „nagy összeesküvésnek”: a célpont – az öcsém… Akkoriban, kamaszként elhittem, hogy mindez csupán egyike a felnőttek furcsa rituáléinak.

S ezt így is gondoltam életem legemlékezetesebb, legszomorúbb s egyben legboldogabb karácsonyáig. Tizenhat – már tizenhat! – éve történt. Tizennyolc éves alig-felnőtt voltam, bakaruhát hordtam, másfél ezer társammal együtt Erdély egyik kaszárnyájában. Kiszámolhatod, akkoriban forradalom – vagy ahhoz hasonló – zajlott a földrész ama sarkán. Huszonnegyedikére már mindannyian túlestünk a tűzkeresztségen s egy-két bevetésen. S közben nagyon megöregedtünk. Gondolhatod, a régi várban terpeszkedő kaszárnyát úgy őriztük, mint a mesebeli kastélyokat a griffek s az oroszlánok: se ki, se be, senki emberfia. Hajnalban mégis, a folyóról felemelkedő, lőporszagú ritkás ködben a harcosok előtt, a gyülekező tér kellős közepén álldogált egy karácsonyfa. Csenevész növény volt, alig embermagas, ritka, tépázott ágakkal. Olyan volt, mint mi. Csillogó szalagok és színes papírdobozok ékesítették a furcsa jószágot.

Hogy miként kerülhetett oda, rejtély. Parancsra nem – hiszen karácsony hivatalosan nem is létezett. Katona nem állíthatta, nem lett volna mivel és miből. Odakintről nem kerülhetett be, hiszen lőttünk mindenre, ami mozgott. Titok ez mind a mai napig.

Szerintem az angyalok műve volt. Elesett társaink közbenjárására szálltak alá a szerényen díszített fával. S alátették a legszebb ajándékot, amit ember kaphat: a szabadságot.

Te még pici vagy. De majd megnősz, és sok-sok kérdést fogsz feltenni nekem. Ezt is:

– Apa, miért könnyes karácsonykor a szemed?

Hát ezért.

*

Mióta a fenti szösszenetet papírra vetettem, eltelt újabb tizennyolc esztendő. Akkor csecsemő voltál, ma már felnőtt nő vagy. Akkoriban abban bíztam, hogy te és a húgod, és az egész generációd itt, Európa közepén olyan világban élhet majd, amelyben az ember nem a másik ember farkasa, a vérontásokról csak a történelemkönyvekből fogtok tudni, nem pedig a szomszédunkból érkező hírekből, és egy közel-keleti országban élő ismerősöd nem azt üzeni majd egy reggel az interneten: war broke out – kitört a háború. Naiv voltam, nagyon is az. Túl sok mindenben hittem. De aztán az idők során e hit, e hitek szép lassan felmorzsolódtak. Homo homini lupus est.

Egy valami azért nem változott. Idén is lesz karácsony. Lesz fa is, igaz, műanyagból; lesznek díszek is, bár nem üvegből készültek, hanem műanyagból. És legyen szeretet is – ha lehet, nem műanyagból…

Király Farkas