Verset az olvasson, akinek ez örömöt szerez. Növényt az tartson, akinek a gondoskodás nem teher. Aki képes rendszeresen locsolni, megadni azt, amit a föld és az eső kínált volna. Az ablakpárkányon lakó növények nem tudnak az anyaföldből táplálkozni, eső nem tudja itatni őket – gondozásuk: felelősség.

A növényi létezés rejtélyes, titkokkal terhes. A növény képes összekapcsolódni a föld láthatatlan rétegeivel, gyökeret ereszt, télen visszahúzódik, rejtezik, és pótolni tudja elveszített részeit. Megújul, helyreállítja magát. Persze, veszteség az elveszített faág, de nem jelentős veszteség, hiszen újat tud növeszteni helyette.

A növények életét figyelni, megpróbálni őket „olvasni” – izgalmas dolog. Megleshetek az enyémtől gyökeresen eltérő életeket. Nemes Nagy Ágnes Fák című verse ezekkel a sorokkal zárul: „meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit”. Gyakran jár a fejemben ez a két sor, sőt, az egész vers. Ízlelgetem, szálazgatom magamban. Mit lehet, mit tudok tanulni a fáktól, a növényektől? Mit a növényi létmódtól?

A viráglocsolás önmagában is jó érzést ad: el tudok merülni benne, közben nem töröm a fejem semmilyen hasznosságon, például, hogy mit tanulhatok bárkitől. Haszontalanságon sem. Egy leszek a locsolással, a vízsugárral. Arra figyelek, hogy ne legyen túl sok, túl kevés, hogy ügyesen tegyem, mert ha rossz helyre öntöm a vizet, lefolyik a leveleken, és szétáztat mindent maga körül. Locsolni nem lehet hanyagul. Illetve: nem érdemes. Azért is szeretem, mert kisimítja azt, ami napközben vagy éjszaka összegyűrődött bennem. Ha rémálomból ébredek, reggel locsolok. Ha úgy érek haza, hogy elegem van a napból, keresek valami babrálnivalót a növényekkel. Ha más nem jut eszembe, zuhannyal lemosom a levelüket, vagy nekiállok a kertben locsolni. Most virágzik a rozmaring, varázsos illattal fizet érte.

Az ablakomban lévő cserepes virágok zömét nem én választottam. Ha magamnak választanék, csakis olyat keresnék, ami nagyon lassan nő, nem lesz keszekusza, öntörvényű élőlény, hanem szabályos és átlátható marad. Ilyenre is van példám, igaz, kevés. A legtöbbjüket ajándékba kaptam. Hogy mikor és kitől, ezt évek múlva már gyakran teljes homály fedi, az átültetéseknek és ide-oda rakosgatásoknak köszönhetően. Nem baj ez sem, a burjánzás is lenyűgöz. Nem akarok mindent irányítani, kézivezérelni, kontrollálni – sajnos megvan a hajlamom rá. A növények fütyülnek erre, jól teszik.

Van egy karácsonyi kaktuszom. Ajándékként érkezett ő is nyilván. Biztosan kicsike volt. És virágzott. Aztán elkezdett helyet kérni magának. Egyre nagyobb cserépbe került. Voltak jó évei, amikor ontotta virágait, majd felhagyott ezzel: éveken keresztül csak hízott, terebélyesedett. El voltam keseredve.

Megpróbáltam elfogadni azt, amit nyújtani tud: az egymásból láncszemként kinövesztett leveleket. Szártag, így mondják helyesen. Egyre bonyolultabb feladat lett locsolni, időnként el is felejtettem – csoda, hogy túlélt. Nem vagyok büszke magamra ilyenkor. Az ablakpárkány sarkában lakott, ott fért el, egyre szűkösebben. Levelein megült a por.

Aztán egy különösen terhelt, áprilisi nap végén arra gondoltam, hogy őt hozom rendbe, és hogy jó gazdája leszek ezentúl. Nem tudom azt mondani növényre, hogy „ezt” – hadd maradjon „őt”.

Súlyos vállalás volt. Kilóra is. Kicipeltem a kert közepébe, letettem a fűre, levélfüzérei szétterültek – akkor láttam, hogy egy tűzvörös virágot hozott. Még csak egyetlenegyet, de újra virágzik, újra, a szunnyadó évek után. Képes volt rá…

Lemostam a kerti locsolóval, s utána, ha már a kezemben volt az öntözőcső, a többieket is, akik a kertben, de cserépben laknak. A kövirózsákat, a pozsgásokat, akik egyetlen lehullott levélből újra tudják szülni az egész növényt.

Ez az! Ezt kell, lehet eltanulnom tőlük. Hogy a veszteségbe nem kell belenyugodni: fel lehet állni, újrateremteni azt, ami elhalt, elveszett. Ha csak egyetlen kicsi mag marad, vagy kisujjnyi hajtás, abból is tudják pótolni a veszteséget, újra képesek indítani a teljes életet.

Mirtse Zsuzsa