Hosszú időn keresztül sportot űztem abból, hogy a dolgaimmal épp megfelelő időben készüljek el. Helyesbítek: hosszú ideje ez a bevett edzésformám. Sőt, az épp megfelelőség is rászorul némi árnyalásra: arról van szó, hogy ha netalán határidő sürget, erős késztetést érzek, hogy előtte öt,rosszabb esetben egy perccel küldjem el a szóban forgó munkát.

Ezzel egyébként az égvilágon semmi baj nincs, mondhatná akárki, hiszen, ha ugyan feszegetem is kicsit a határt, mégiscsak benne vagyok a keretben, nem történik visszaélés, átverés, de még ártatlan időhúzás sem. Legalábbis a fogadó fél irányába. Még egy kis adrenalin-faktort is hozzá lehet rendelni, tehát mi is a baj ezzel az egésszel?

Hogy valamennyire érthető legyen, miért történik mindez rendszeresen így, az alaplapot kell kicsit vizsgálat alá vonni, mondjuk néhány kérdés segítségével. Miért készül el tehát egyáltalán a munka? Mert megígértem és tartom a szavam. Miért ígértem meg? Mert tetszik vagy legalábbis akarok foglalkozni vele. Miért akarok foglalkozni vele? Mert szeretem. De ha szeretem, miért nem fogok neki rögtön? Na, itt az első bökkenő. Mert azt remélem, hogy ha sokat gondolkodom rajta, akkor jobb lesz. Sokat gondolkodom rajta? Nem. Akkor mi történik ez alatt az idő alatt? Minden egyéb.

Ha nem akarok teljesen kíméletlen lenni magammal, azt is meg kell vallanom, hogy a minden egyéb közben azért időnként – bűntudat-szikraként vagy ártatlan emlékeztető képében – mégis felbukkan a teendő. És ezek a kis idők, amíg el nem hessegetem a témát, jobb időkre várva, valahogy mégis nevelni kezdik a készülő szöveget. Mert nem említettem ugyan, de általában ilyen jellegű munkákat szoktam halogatni. Ezért is lehet az, hogy mikor végül nekifogok megírni az adott szöveget, általában sikerül befejezni is, és nem érzem úgy, hogy nullpontról indulok.

Persze, más a helyzet, ha esszét, kritikát vagy éppen verset kell írni. Kérdés, hogy mennyi ihlet szükségeltetik hozzá, mondhatnám félig viccelődve. Mindent összevetve, például egy kritika vagy recenzió esetében, ha az ember olvasta a könyvet, ismeri a tágabb kontextust és gondolkodott is rajta, akkor jó eséllyel rövid idő alatt meg tudja írni a véleményét, még akkor is, ha különösebben nem szólítja meg az a világ. Ha a feladat esszé, a gondolkodás-rész a több, és versíráskor tudom a legkiszolgáltatottabbnak érezni magam. Ha megvan a pillanat, és összeáll fejben minden, ami a megíráshoz kell (majd talán egyszer erről is eltöprengek), akkor percek alatt születik meg a vers, szinte nem is kellek hozzá.

Mindez így történik, ha minden rendben, azaz, ha legalább a megszokott kerékvágásban haladnak a dolgok. Volt viszont már néhány alkalom, amikor megtanulhattam volna a leckét. Egyszer egy kritika megírását halasztottam az utolsó estére, a leadás határideje másnap reggel volt. Csak a jegyzeteim voltak, egyetlen értelmes mondatot sem írtam még le. És akkor megtudtuk, hogy nagymamám kórházba került, súlyos az állapota, ha biztosan akarunk vele még találkozni, akkor most kell indulni. Nem volt kérdés, hogy mit teszek. Ugyanakkor becsapni sem akartam a folyóiratot, amely várta az írást, ezért, mikor éjjel hazakerültem, még leültem és megírtam a szöveget. Gyűlöltem magam, azt hiszem, nem kell részleteznem, mi minden miatt. Egy másik alkalom látszólag kellemesebb volt, de az sem tanulság nélküli: egy verspályázat részbeszámolóját kellett leadni, adott számú verssel. Nekem hiányzott kettő, viszont volt egy édes kisbabám. Azt terveztem, hogy miután este lefekszik, megírom mindkettőt – az ötleteken egy ideje már gondolkodtam. Csakhogy a lányom, ki tudja, mi járt a kis fejében, úgy döntött, hogy felrúgja a napi rutint, és vidáman belehúz az éjszakába. Semmi hiszti nem volt, csak egyszerűen élvezte az estét, társaságra vágyott. Nem is emlékszem, végül hogy sikerült összehoznom azokat a szövegeket, de reggelre meglettek, annyi biztos.

Azt mondják, egy-egy halálos baleset látványa is csupán néhány kilométeren keresztül van korlátozó hatással az emberek vezetési stílusára. Mit mondhatnék akkor én, aki alig tanult valamit a fenti esetekből. Most az van, hogy jó, ha egy nappal (!) a határidő előtt teljesíteni tudom a feladatomat. Olyankor nagyon büszke vagyok magamra.

Máskor meg vállalom a kockázatot, hogy valami közbejön, és nem leszek olyan helyzetben, lelkiállapotban, hogy el tudjam készíteni a szöveget úgy, ahogy szeretném. És akkor meg kell vívni a harcot a lelkiismerettel, és megírni mégis – vagy lejáratni magam. Most például a valahogy megírásra törekszem. És még van másfél óra a napból, amelyet határidőként tűztek ki számomra!

Farkas Wellmann Éva