Minden patak a folyó felé tart, és minden folyó a tenger felé. Hacsak útközben el nem nyeli valami, oda is fog jutni. Bármerre indulok, minden utam a múltam felé vezet: nagyanyám, dédapám földje felé, még ha ma már határok is választják el egykori szülőhelyeiket.

Ez jár a fejemben, miközben, mintha egy időkapun mennénk át, keresztülhaladunk a város vastag falának kapuján. Azt nem mondom, hogy úgy megyek oda, mintha hazamennék, mert rendes ember naponta jár haza, ha megteheti; úgy indultam, ahogy a patak a folyója felé.

Könnyen találunk parkolóhelyet, én pedig alig várom, hogy kiszállhassak, és fél lábbal a középkorban lehessek. Persze, vegyes középkor ez, felújított változat: a régi épületek aljában a szokásos boltfeliratok, de azért az óváros szinte teljes épségében és pompájában megmaradt.

Ritkán jutok csak el Lőcsére. Amikor sikerül, annak az útnak a Tökéletes napjaim című (elég vékony) kötetecske kiemelt oldalán lesz helye.

A lőcsei katedrális nemcsak színes ablaküvegei, hatalmas, gótikus szárnyasoltára miatt vonz – ott vannak a számomra legkedvesebb Szent Borbála-ábrázolások is. A szent szűz a Máriahó-oltáron faragott szoborként néz rám, vagy inkább fölém, valahová a végtelenbe, kezében parányi, háromablakos toronnyal; a Vir Dolorum oltáron arany égbolt előtt ül, könyvet olvas – itt a derekáig érő tornyocska mellette áll. Ő és a tornya elválaszthatatlanok. Ez a torony mutatja a sorsát és végzetét – ahogy Szent Katalinnak a karmos kerék.

Felvidék. Ezer szállal kötődöm hozzá. Egyik nagymamám családja is felvidéki volt, így mégiscsak úgy járok oda, mintha hazamennék.

Szent Borbálát a tornya miatt választottam ki magamnak annak idején. A toronyban olvasó lányban megláttam a saját sorsomat is. Igen, a tizennégy segítő szent közül Borbála a legkedvesebb nekem. Története a harmadik századba nyúlik vissza: úgy tartják, hogy apja, a pogány Dioscurus kétablakos tornyot építtetett neki, hogy a lányt megóvja, a terjedő kereszténységtől elzárja, egyúttal a férfinéptől is biztonságban tudja tartani. Az apák ősi védelmező ösztöne működött benne, nem törődve azzal, hogy akit így tartanak fogva, az nem tudja sorsát kiteljesíteni, hacsak fel nem lázad ellene. A torony hiába volt kényelmesen berendezve, a lány börtönévé vált. Borbála szenvedett a fogságban, a rá mért, szűkre szabott életében. Értem az apát, és értem a lányát is. Az a jó, amikor az utunkba be tudjuk építeni az előttünk élők utcaköveit. Borbála végzete abból eredt, hogy a kapcsolatát – saját döntéséből – a múltjával meg kellett szakítania.

Apja két ablakot engedélyezett a toronyra, a lány azonban a férfi távollétében egy harmadik ablakot is vágatott a Szentháromság jelképeként, majd titokban, a harmadik ablakon át bemászó pap révén megkeresztelkedett. Apja hazaérve, s az ablakok számát látva rögtön rájött, hogy lánya megtagadta őt, ezt pedig árulásnak tartotta. A lány megszökött, de utolérték: válogatott kínzásoknak tették ki, fáklyával akarták égetni, ám nem tudták megtörni. Így végül lefejezték.

Emlékszem, én is lázadtam a jóindulatból körém épített torony ellen, a túlzottnak vélt gondoskodás, védelem ellen. Szerencsére édesapám és közöttem nem voltak kibékíthetetlen ellentétek. Időről időre azonban önként rejtőzöm egy másik, szintén képzeletbeli tornyomba, amikor úgy érzem, szeretnék elbújni a világ elől, vagy csak úgy magamban lennék, erősödnék, erőt gyűjtenék. De ezt a várat már én építettem magamnak, nem fogház, hanem biztonságos tér, erődítmény.

Szent Borbála időtlen mosolya az állhatatosságot jelenti. A lehetetlennel való szembeszegülést. A visszahúzó erők feletti győzelmet. A törhetetlenséget. Nem lehetett belőle földi szerelmet befogadó nő, égi utat akart járni. Neki a halál jutott, nekem az élet. De a torony és a végsőkig kitartás összeköt minket.

A templom után beülünk a főtér egyik éttermébe, a hőség miatt jéghideg sört rendelek, de velem van még az olvasó szent lány képe, és a sör mézsárga színében a mögötte lévő, aranyló égboltot is látom. Miközben a hűs kortyokat iszom, azokra a folyókra gondolok, amelyek sose jutnak el a tengerükhöz. Talán így járnék én is, ha elveszíteném az utat a múltamhoz: elnyelne a sivatag.

Mirtse Zsuzsa