Nincsenek dombok, nincsenek tereptárgyak, semmi sincs, ami lelassíthatná az északi szelet. Borzong a fű, a virág, kitartóan kapaszkodik szárukba-levelükbe megannyi ízelt láb. Elkap, felemel, röptet, alattam árvalányhajtenger hullámzik, ha nem kötné millió gyökér a talajhoz, hát végig folyna a síkon, egészen a fehéren világító mélyedésekig, feltöltené a lövészgödröket. Majd’ száz éve csata zajlott itt, a király és a kormányzó csapatai között, a király vesztett. Öreg gödrök ezek, szolgálaton kívül, sziklába mélyítve, szikla az egész fennsík, többnyire tenyérnyi talaj borítja, árvalányhajat nevel, kikericset, naprózsát, varjúhájat, szépséggel feledteti a csúfságot, színes élettel a színtelen halált.

Pókhálósmoly hernyófészkére találok. A szövedékben tíz-tizenkét hernyó tekergőzik, araszol, örül magának és társainak. Ha tudnának, mosolyognának, azt súgja valami. Vidámak, mint általában a kártékony lények. Igaz, ők csak teszik azt, amire teremtődtek: esznek. Békén hagyom a fészket, bármennyire is károsak, örvendezzenek tovább, lepkéket nem bántok gyerekkorom óta. Gyűjtögettem szerencsétleneket, boglárkákat, káposztalepkéket. Majd tűvégre került egy pompás kardoslepke. Száradás alatt félig megették a hangyák. Akkor vetettem el bármilyen élőlények kollekciójának ötletét. És szélcsendben azóta sem tudok repülni.

Hirtelen elhallgatnak a fülemülék és a gébicsek, száz madár hangja némul el mintha csettintésre. Változik a szellő, hűvösebb lesz, simogató helyett kötekedve cibáló. Óriási ólomszín pamacsok úsznak az égen, zivatart facsarnak belőlük az égiek. Sok ideje, hogy nem mosta eső arcom. Még május van, még aranyat ér, érhet. Felnézek, hadd kapjon telibe a víz, ütögesse meg a bőröm, húzza a cseppsöréteket borostáim között a gravitáció. Oldjon ki belőlem mindent, ami fölösleges – gondolat, érzés, emlék. Orosz rulett kissé, a zivatarral villámok is utaznak. De nem, ma nem az a nap lesz. A közelben víztoronynak álcázott, földbe rögzített fél halálcsillag, azon van hárító.

Patkó lenyomata a félsárban. A lócipellő szerencsét jelent, vajon a nyoma is valamennyit? S vajon hozza vagy viszi? A félkörök hasa felém mutat, felém jönne, amit a patkó hordoz. Hozza csak, elfér nálam a szerencse, mindig van neki koszt-kvártély.

Az égen emberarcú felhőcápa lustálkodik, mellette szürke habskorpió veszi fel valamiféle ismeretlen állat alakját. Északon, de már közel, dörög, mintha ezer puska ropogna a lövészárokban. Barátom hív, kérdi, ázom-e. Mert veri a zivatar a várost. „A felhő megszakad, / Nyilása tűz, patak; / Zúgó sebes özönt / A rézcsatorna önt / Budának tornyiról.” Futrinka bénázik az ösvényen. Felkérem egy portréra, kattintok, cserébe átsegítem a szemközti oldalra, a fűbe. Visszavonulásba kezdek, mint annak idején a király csapatai. Mert ha nem, az erősödő zivatar azt is kimossa belőlem, amit nem szeretnék.

Viszem magammal az árvalányhajtengert és a fél halálcsillagot.

Király Farkas