Gyakran kérdezik, hogy miért nem írok a háborúról, ha már egyszer Kárpátalján élek. – Talán mert a háború nem itt van, talán mert félek annyira belemélyedni a témába, hogy írni tudjak róla. A történelem mindig a szemünk láttára zajlik, de más az, amikor ilyen gondokkal sújtott időszakon megyünk át. Négy évvel ezelőtt kezdődtek Kijevben a tüntetések, tévéből és internetről néztük. A fiam első gondolata akkor: – Látod, anya, nem vagyunk Ukrajnában, mert az előbb mondták a hírekben, hogy ott háború van.

Itt nincs háború, azóta sem. Itt teljesen más a helyzet. Az első behívási hullám idején nagyon féltünk, sokat sírtunk, féltettünk fiúkat, férjeket. Tüntettünk, háborogtunk, a hadkiegészítő parancsnokhoz úgy jártunk, mint haza. Szörnyülködtünk az igazságtalanságokon hónapokig, a fiatalok halála miatt nem szomorúak, hanem dühösek lettünk, majd elmúlt. Tudomásul vettük és megszoktuk, megtaláltuk a kiskapukat külföldi munkával, anyaországi segítséggel éltük túl az első évet. Közben széthulltak családok, nőtt a szegénység, nőtt a bánat. Nem csupán egyes emberekben, hanem egész városokban, falvakban, miközben a vezetőség egyre hízott, egyre többet lopott, egyre csak fenntartotta azt a történést, amit háborúnak nevez ma is. De nincs nyíltan háború, nincs hadiállapot, Kárpátalja utcáin semmi nem látszik ebből az egészből, mi is csak a Facebookról tudunk meg dolgokat.

Tetéződtek a bajok. Ukrajna vezetői nem elégedtek meg azzal, hogy az orosz kisebbséggel tartsanak fent konfliktushelyzetet, minden kisebbséget megtámadtak, így a magyart is. Az események besűrűsödtek, kapkodtuk a fejünket, hónapról hónapra egyre több lett a különféle szándékos magyarok elleni támadás, fenyegetés, rombolás. Valahol mélyen látszott ez már 2009-ben, mikor a Vereckén lévő emlékművet sorozatosan meggyalázták, mikor a Petőfi Sándor szobrokat Ungváron és Beregszászon megrongálták, látszott akkor, mikor először hallottam a kérdést, hogy miért beszélek magyarul Ukrajnában, de nem vettük komolyan. Homokba dugta mindenki a fejét, akkor is, amikor Tyimosenkó fenyegetőzött a magyar iskolák bezárásával 2010-ben. Úgy gondoltuk, hogy itt nem történhet baj, úgy gondoltuk, hogy itt őslakosok vagyunk és a világ országai nem engedhetik, hogy egy önhibáján kívül az anyaországtól elszakadt nemzetrész elpusztuljon. Úgy hittük, ha csöndben maradunk, ha segítjük őket, ha „jó fejek” leszünk, akkor megoldódik minden. Megtanultunk így élni. Az ember idomítható, az emberi lélek tanítható, aki pedig nem akarta megtanulni az ukrán leckét az elköltözött. Nem néhányan, hanem több ezren, ukrajnai szinten több millióan. Nem csak a magyarok, az ukránok, oroszok, ruszinok, zsidók, szlovákok, románok, lengyelek stb. Igen, mert ilyen sokszínű ez az összetákolt ország. Rengeteg nemzet együtt, rengeteg kisebbség, sok nyelv, közöttük egyediként nem szláv tőről fakadó a magyar. Nekünk a legnehezebb megtanulni és anyanyelvként elfogadni az ukrán nyelvet, de próbálkozunk, pedig már csak egyetlen dolog tart itthon: a hazaszeretet.

Lőrincz P. Gabriella