Nem lehet megőrizni mindent, és nem is kell. Ahogy az összes gyerekkori játékunkat sem tudjuk megtartani, úgy a régi önmagunkat sem lehet magunkkal vonszolni. Nem is érdemes. Ami fontos, úgyis beépül az újba, valamilyen formában ott lesz, számíthatunk rá. De kell a hely, tágasság bennünk mindig egy újabb életnek. Hány élet fért már bele ebbe az egybe! Hány pillanatunk, korszakunk volt, amelyről azt hittük, most kellene megállítani az időt… Visszamennénk valamelyikbe? Sokszor nem, dehogy. Mert kinőttük, mert másfelé vezetett az utunk, és sok jó út van, csak máshogy jók.

Vannak olyan szerelmek is, amelyeket szépen, fokozatosan kinövünk. És vannak olyanok, amelyekbe belenövünk. Vagy felnövünk hozzájuk. Van, aminek van távlata, és van, amire rá kellett csavarni a tetőt, feltenni kamránk egyik magasabb polcára, mert csak jelene volt. Egykori szép jelenek válnak múlttá azokban az üvegekben. Igaz, a kamrapolc sem bír el végtelen emléküveget, kell a hely az ideinek. Azt érdemes megtartani, ami éltet, amivel dolgunk van.

Ezeken gondolkoztam, miközben a konyhai csap alatt mostam egyesével egy kosárnyi fügét. Most ezzel van dolgom: ennyit megenni fölös és reménytelen, télen viszont nagy kincs lesz. Fügelekvár lesz belőlük.

Kalandos életem során sok mindenbe belevágtam már – kivéve a lekvárfőzést. Csattogó fogú szörnynek képzeltem el, viaskodnom vele hiábavaló, mert a vége úgyis az, hogy nem sikerül, megy a kukába a gyümölcs, a munkám. Meg hát lekvárt főzni nem csendes téli estéken szoktak, hanem hervasztó hőségben, amikor az ember inkább hűs vizekbe vágyik, vagy fröccsöt szürcsölne szemben a Dunával. Olvasna a fűben heverve. Szóval bármi mást szívesebben csinálna, minthogy forró tűzhely mellett álldogálva (ménkű nagy fazékban) forrongó gyümölcspépet kevergessen. Mégis ezt teszem. Várom, hogy az áhított redukció létrejöjjön, és üvegekbe tölthessem a nyár javát.

Az üvegeket is ki kell főzni, mert különben megromlik a lekvár – hallom a fülemben a régi asszonyok intését. Tehát vizet is kell forralnom, különben az enyészeté lesz az egész. Két forró lábas gőzölög már a képzeletemben, vérforraló harminchat fokban. Nem csodálkozom azon sem, hogy eddig nem erre vágytam.

Mégis, idén valahogy minden máshogy alakul. Más dolgokra vagyok képes (és másokra nem), mint eddig. Más képek járnak a fejemben. Eleddig erősen hajlamos voltam herdálni, habokban úszkálni, hogy majd élek, mint a Jóisten madárkája, valahogy mindig van, valahogy mindig lesz. Csak úgy rábíztam magam az áramlásra, sodorjon a víz ide, oda, de nem voltam képes gazdálkodni rendesen (most sem annyira sajnos), nem terveztem, nem számoltam. Ez az év más volt, és más is lesz már, tudom, érzem. Vannak képeim, vágyaim, amelyeket megvalósítani most érvényes, időszerű feladat. Úgy tűnik, megértem – a gyümölccsel együtt – a lekvárfőzésre is.

Igaz, lusta voltam rendesen elolvasni a recepteket. Hogy például nem jó hosszasan kifőzni az üveget (miközben végtelen levelezésbe fogok az egyik cimborámmal, megfeledkezve üvegről, befőzésről, mindenről), mert az üveg fala vízköves lesz, ronda és matt, és kezdhetem elölről az egészet újabb üvegekkel. Hogy például a fügével egészen máshogy kell bánni, mint a sárgabarackkal. De fügét viszont muszáj készíteni, mert az különlegesség, nehogy már ne tudjam megcsinálni. Baracklekvárt amúgy is mindenki tud. (Nem.)

Mert a kész lekvárt viszont nagyon jó birtokolni. Télen süteménybe kerülhet, reggelenként pirítósra. Visszahozza a gyerekkort, a nagymamák ízeit, mi több, a nagymamákat, és valamit a boldog békeidőkből is. Talán mindennél jobban hiányzik idén a béke, a biztonság, talán így akartam teremtéssel válaszolni az egyre több nincsre. Talán ezért fordultam ösztönösen e régi tevékenység felé.

A lekvárral foglalkozni kell. Nem állandóan, nem kell ott állnom végig mellette, tehetem én is a dolgom, ha már fektettem bele elegendő időt, ha megfelelő a láng is, elvan magában, de legyek a közelben, tartsam rajta a fél szemem, és ha szükség van, vegyem észre. Akkor legyek ott. Fáradtan vagy szomorúan nem jó nekiállni, mert megérzi. És én is csak akkor érzem meg a gyümölcs titokzatos átalakulásának az örömét, ha nyitott vagyok rá, ha nem teher. Igen, a lekvárt érezni kell.

Amikor pedig a helyükre kerülnek majd az üvegek, tudom, hogy béke lesz bennem, a kamrában és a polcokon. A belső kertemben mindenképp.

Mirtse Zsuzsa