Kevés híja, hogy a rózsadombi Gerő-villában töltöttem a gyerekkoromat. Vagyis mégsem kevés híja, pedig nagyon közel volt a lehetőség. Elmondom, hogyan történt.

Születésem idején apám a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt. Családos emberként, két gyerekkel – a bátyám három évvel korábban született –átmeneti otthonként megkapta a Főiskola rózsadombi kollégiumának különálló mosókonyháját. Pici előszoba, apró szoba, ez volt az egész, vécé a másik épületben, a konyha egy rezsó az előszobában.

Itt ért bennünket az ’56-os forradalom. Apám a forradalmi diákbizottság elnöke lett, volt fegyvere, benne volt a sűrűjében. Végül baja nem lett belőle, csak ’57 márciusában gyűjtötték be pár napra, biztos, ami biztos. Mikor jött érte az autó, apám lehúzta az ujjáról az arany karikagyűrűt, és odaadta anyámnak, kárba ne vesszen, ha úgy adódik. Kiengedték, a hatalmasok úgy döntöttek, hogy az apám, a parasztgyerekből lett művész legyen a megtévesztett ifjúság, békén hagyták. A szilenciumot ’68-ban nem ezért kapta, de az egy másik történet, másik rendszer, másik diktatúra.

A főiskola kollégiuma a város legelőkelőbb részén létesült, ezt onnan is lehetett tudni, hogy a mi pici házunktól pár méterre, a Csopaki utca túlsó oldalán egy hatalmas kerttel körülvett villa kerítése húzódott, és mindenki úgy tudta, hogy Gerő Ernő lakik benne. Ha nem is ő, valami nagyon fontos elvtárs lehetett, az biztos, mert a kerítésen belül éjjel-nappal géppisztolyos őrök jártak fel-alá, őrizték a nép fiát a néptől.

Október 23-án kitört a forradalom. A fegyveres őrök hamarosan eltűntek, a lakók sem mutatkoztak. Azokban a napokban több környékbeli villa maradt így, gazdátlanul. Apámnak egyik nap azt mondta egy hasonló korú művész barátja: gyere, Pista, foglaljuk el a Gerő-villát. Foglaljuk. A barát a feleségével, apám az anyámmal bementek. Nyitva volt, mások már jártak előttük, igaz, azok éjjel, apámék meg fényes nappal. Anyám szerint olyan volt, mintha a meseországba csöppentek volna. A legtöbbet a könyvtárszobáról mesélt, a padlótól a plafonig érő mahagóni könyvespolcokról a sokezernyi könyvvel. Bejárták a hatalmas házat, megnéztek mindent. A végén apám azt mondta anyámnak: nekünk itt nincs semmi keresnivalónk. És hazamentek az utca túloldalára, a mosókonyhába.

A baráti házaspár ott maradt, beköltöztek. Aztán jött a november, visszajöttek az oroszok és velük a kommunisták, néhány hét múlva emberek jöttek a villába, és a házaspárnak tettek egy ajánlatot, amelyiknek az egyik tétele egy Fillér utcai kétszobás lakás volt. A másikra nem volt szükség, a pár csomagolt és ment. Ki jött utánuk, nem tudom.

Szóval ha az apámék maradnak is, én sem sokáig gyerekeskedhettem volna a Gerő-villában. De lehettem volna budai főbérlők gyereke. Helyette még négy évig maradtunk a mosókonyhában. Ebből a négy évből hibátlanul szép gyerekkorra emlékszem, a bátyám szintén. Vigye az ördög a Gerő-villát, az egykori lakóját már úgyis elvitte.

Bencsik Gábor