Egy héttel ezelőtti írásomban a szépirodalmi szerző kiszolgáltatottságáról értekeztem, a hajóját fenyegető zátonyokról. Címszavakban: megadatik-e a tehetség; megadatik-e az ihlet; a pályakezdés bizonytalanságai; az irodalmi élet szövevénye; a megélhetés nehézségei; a pályázatok és ösztöndíjak esetlegessége; a támogatási rendszer változásai.

Mai fejezetünk szemléltető példája egy olyan szerző, aki bravúros navigálással, kedvező széljárást élvezve elkerülte az összes zátonyt, és büszkén dagadó vitorlákkal siklik a nyílt vízen. A sértődések elkerülése végett az a legokosabb, ha nem egy kortársat, hanem egy száz évvel ezelőtt kitalált szerzőt választunk: a Molnár Ferenc koponyájából kipattant alanyi költőt, Bőr Leót.

Nos, Leó köszöni alássan, a harmadik évezredben szépen boldogul: több önálló verseskötettel büszkélkedhet, két rangos szakmai szervezetnek is tagja, az évek során különféle titulusok és elismerések hullottak az ölébe, egymást érik az irodalmi szereplései. Egy szép napon felkérik, vegyen részt egy külföldi fesztiválon, mondjuk Litvániában. Leó arrafelé még sohasem járt, a meghívást elfogadja, s izgatottan készül a nagy kalandra. Hanem aztán előáll egy bonyodalom: a vilniusi szervezők teljesen érthető módon azt szeretnék, ha Leó nem kizárólag beszélgetne a színpadon (angolul), de elhangozna néhány verse is magyar eredetiben, valamint litvánul. Hoppá! Leónak még egyetlen versét sem ültették át litvánra, egy árva kukkot sem beszél azon a nyelven, és litván ismerősei sincsenek. Semmi gond, a litván szervezők felajánlják, hogy majd ők kerítenek egy helyben élő, magyarul is tudó fordítót, és az egész műveletet levezényelik – Leónak elegendő csatoltan elküldenie három-négy versét. Költőnk ettől megnyugszik, és az egész fordítási ügyet zárójelbe teszi; inkább az utazás és a szállás részleteivel foglalkozik.

Felvirrad a nagy utazás napja. A repülőtérről Leót egyenesen a Litván Írószövetség székházába viszik, ahol személyesen az elnök fogadja. Majd a háttérből váratlanul előlép, és angolul bemutatkozik Leó verseinek litvánra fordítója: egy huszonöt év körüli nő, aki bevallása szerint nem költő, nem író, de nagyon szereti az irodalmat, előző évben végzett a helyi egyetem magyar szakán, és az egyik lapban már megjelent két fordítása. Leó agyának mélyén megszólal a sziréna – egyetlen másodperc alatt önerőből megfogalmazza magában a kulcsfontosságú alaptételt: A szerző teljes mértékben ki van szolgáltatva a fordítójának.

Bizony, bizony. A helyzet valamelyest kontrollálható, ha a fordítás olyan idegen nyelvre készül, amelyet a szerző (vagy a szerző hozzáértő barátja) valamelyest ismer, netán folyékonyan beszél. Például egy angol vagy német nyelvű fordítás minőségét, legalábbis a szöveghűségét viszonylag könnyű megítélni. Ám ha műveinket olyan nyelvre (például dán, baszk, arab, hottentotta) fordítják, amelyből semmit sem értünk, és a környezetünkben sincs leakasztható minőségellenőr, akkor a költői becsületünk egy hajszálon függ.

Leó másnap este feszengve ül a vilniusi színpadon, és teljes létbizonytalanságban tűri, hogy verseinek litván változatát a mikrofonba harsogja egy helyi színész. Halványlila gőze sincs, litvánul miféle sorokat tulajdonítanak neki, milyen képeket, netán képzavarokat és félreértelmezéseket. Hiába zseniális költő Leó (hiszen egyetlen percig sem vitás, hogy az) – ha a fordítások gyöngék, akkor Leó Litvánia számára csak egy magyar kutyaütő, és kész. Az estet követő díszvacsorán alanyi költőnk megkérdezi vendéglátóit, milyenek voltak a versei litvánul, mire lelkesen azt felelik: „Wow, great!”. Ám ez afféle udvariassági válasz – nyilván nem mondják azt, hogy „Hú, apám, ez oltári nagy gáz volt, akkora dilettáns lehetsz, mint ide Riga!”. Bölcsebbet nem tehet: szegény Leó úgy dönt, nem szorong emiatt, és a maradék két litvániai napját megpróbálja kellemesen tölteni. Egyébként is, miért ne szavazhatna bizalmat ifjú fordítójának? Lehetséges, hogy ősösztönös fordítótehetség, a munkája szakmailag kifogástalan, és húsz év múlva valódi büszkeség lesz elmondhatni, hogy találkozott vele.

Zsille Gábor