Nagygéci Kovács József 1977-ben született Sátoraljaújhelyen, jelenleg Erdőkertesen él. Református lelkész, tanár, kritikus. Tavaly jelent meg Fésülködj, ne hadarj, húzd ki magad című könyve. Főszerkesztő a Pannon Tükör Online irodalmi lapnál, recenziókat és esszéket közöl számos folyóiratban, interjúkat készít, irodalmi programokat és közösségeket szervez. A sport – különösen a futball – életének szerves része.

Kovács Dániel: Első találkozásunkra a mai napig tisztán emlékszem. Feleségem öccse hívott telefonon, hogy lenne-e kedvem másnap válogatott meccsre menni vele, mert lenne egy ingyenjegye. Mondtam, hogy kedvem az lenne, de neki nem éri meg egy tét nélküli meccs kedvéért Csurgóról – ahol a református gimnáziumba járt − több száz kilométert oda-vissza utazni, ráadásul hétköznap, amikor másnap iskola van. Azt mondta, ez nem probléma, mert az iskola igazgatójával fog jönni, aki a jegyet is intézte, és ő hozza-viszi. Meglepődtem, hogy ki lehet ez az őrült igazgató, aki egy ilyet bevállal. Nos, ez te voltál. Honnan jött a futball iránti szereteted?

Nagygéci Kovács József: Előbb tisztázzuk: nincs tét nélküli meccs! A futballszeretet gyerekkorból jön, állítólag első szavaim között volt a „fradi” és a „gól”, és persze a labda is mindig a közelemben volt, legyen szó fociról, gombfociról vagy lábtengóról. Winnetou és Nyilasi Tibor voltam felváltva.

KD: Még mindig nagy meccsrejáró vagy?

NKJ: Ez már így marad. Hazai válogatott labdarúgó meccsekre harminc éve járok rendszeresen. Ez sosem volt egyszerű, mert mindig elég messze éltem a fővárostól. Persze annak is van romantikája, hogy a hajnali postavonattal utazol vissza Debrecenbe, hiszen délelőtt már órád van az egyetemen, és már kezedben a friss (Nép)Nemzeti Sport, ahol olvasod, hogy megint alig volt szurkoló a válogatott meccsén. Eleinte a Fradi idegenbeli meccseire is elmentem, de erről leszoktam. Szívesen nézek egyéb sportot is, kézilabdát, vízilabdát, hokit. A játék mindig lenyűgöz, és szurkolni is szeretek. Egyébként legtöbbször korosztályos Újpest-meccseken szurkolok, családi okokból, pedig én fradista vagyok.

KD: A meccsrejárók általában nem éppen irodalmi stílusban szoktak véleményt nyilvánítani. Ez nem szokta zavarni a füled?

NKJ: Nem különösebben, ráadásul ez már rég nem csak a meccsrejárók „kiváltsága”. Az viszont zavar, ha a meccsrejárók kapcsán általánosítanak, mert van ilyen meg van olyan szurkoló is. Régen a lelátói dumák is jobbak voltak, néha csak azért megérte oda járni. Egyébként sok régi lelátói szöveg került be a köznapi beszédbe. Ezt akkor vettem észre, mikor idén tavasszal többször keveredtem olyan beszélgetésbe, ahol elsőre azt hittem, hogy a Real Madrid aktuális győzelmi esélyeiről vagy a BL-kimeneteléről folyik a szó, de csalódottan konstatáltam, hogy csak valami lényegtelen politikai vita zajlik.

KD: Hogyan élted meg az Anglia elleni 0–4-es győzelmet?

NKJ: Egyrészt csodálatos volt, már a német meccs is, másrészt én azért úgy vagyok ezzel, hogy a több évtizedes meccsrejárásommal még mindig én vagyok pluszban, tehát a válogatott törleszti ilyenkor a velem, szurkolóval szembeni adósságát. Mit mondjak, ez egy komoly részlet volt, ahogy az volt a 2015-ös norvég pótselejtezős győzelem is, vagy Marseille-ben az egyenlítő gól Izland ellen. Ezek az eredmények felülírják a sok megélt csalódást.

KD: Közvetlen forrásból tudom, mennyire szerettek téged a diákjaid. Nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is odafigyeltél rájuk. A sportnak szerinted milyen szerepe van a fiatalok jellemformálásában?

NKJ: „Nőttön nő tiszta fénye, amint időben s térben távozik” − mondja Arany, ez jut eszembe a kérdésed eleje kapcsán, tehát, hogy minél messzebb vagyunk, annál nagyszerűbbnek tűnik a régi, iskolaigazgatói munkám. Komolyabban: az iskola Csokonai szerint a teljes ember formálásának terepe, és ez nem áll meg a tanterem falainál, a keretek sokkal tágabbak. Minden, ami a diákokhoz kapcsolódik, fontos, a sport pedig a közösségformálás, -megélés miatt az. Csapatként működni, akár szurkolóként is, identitásba helyezkedni, szerepeket megélni, ez mind hihetetlenül lényeges. Ráadásul én (sok kedves kollégámhoz hasonlóan) mindig kíváncsi voltam a tanítványaink egyéb dolgaira, a figyelem az egyik legfontosabb feladat pedagógusként. Persze ez régen volt, elhagytam a pályát azóta.

KD: Magad is sportoltál valamit?

NKJ: Versenyszerűen sosem, viszont állandóan. Egyedül is képes voltam focizni (kaputól kapuig), és legtöbbször valamelyik sportikont másoltam, ha éppen nem Nyilasi voltam, akkor Boris Becker, Nykanen, Darnyi Tamás vagy bárki más. Ha lehetőség adódik rá, bárhol beállok focizni, egyszer még a Diákszigeten is csináltunk egy csapatot. Megtisztelő, hogy évek óta tagja lehetek a Kukorelly Endre szövetségi kapitánysága alatt működő Íróválogatottnak, és jelenleg is van egy heti másfél órás baráti foci, ott igyekszem helytállni.

KD: Futballedző is vagy. Honnan jött az ötlet, mi inspirált?

NKJ: Meglehetősen prózai ok miatt lettem edző, a kisebbik fiam óvodájában sokszor elmaradt az edzés, mert az edző sokszor nem ért rá. Társadalmi munkában elvállaltam az ovisok edzéseit, aztán úgy éreztem, hogy szükségem van képzésre, így megszereztem a papírt is. Később kaptam feladatokat is, elsősorban utánpótláscsapatoknál. Jelenleg nincs csapatom, ebben legalább hasonlítok Zinedine Zidane-ra, bár épp tárgyalásban vagyok egy pesti felnőttcsapattal, ami ráadásul azért is érdekes, mert az irodalomkritikusok ősi vágyát lehetne beteljesítenem: a csapat tagja ugyanis az egyik, ha nem a legragyogóbb fiatal költő, akit, ha edzője lennék, nemcsak egyszerűen kritizálhatnék, hanem direktben instruálhatnék is, egy kritikus egy költőt!

KD: Mit jelent számodra az edzősködés? Református lelkészként és irodalmárként ez egy elég érdekes kombináció.

NKJ: Kukorellyt idézem megint, kell az ember életébe szenvedély, persze olyan, ami épít. Nekem ilyen az edzősködés. Az edzések, a meccsek, ahogy rád van bízva egy csapat, egy játék. A csapatod játszik, és számodra nem létezik a világ azon a 100×50 (és variációi) méternyi területen kívül. Nem te játszol, azaz ki is vagy szolgáltatva azoknak, akikre a legnagyobb figyelemmel tekintesz. Igazi mélység-magasság élmény. A lelkészi szolgálat sokban más, az – bár most épp nem rendszeresen gyakorlom – még a futballnál is nagyobb téttel bír. Mert ugyan a focival kapcsolatban született a mondás, hogy az nem élet-halál kérdése, hanem sokkal több annál, valójában ez az istenhitre igaz. Az irodalom pedig hobbi, az olvasás a másik olyan elfoglaltság, ami tagolja az életemet, az életem könyvek (és meccsek) között telik.

KD: Kritikusként rengeteget olvasol, ami egy magányos műfaj, ugyanakkor a sport köré szervezed az életed másik részét, ami aktív közösségi jelenlétet igényel. Melyik vagy te valójában?

NKJ: Mikor melyikben vagyok épp, abban vagyok teljesen benne. Ha Real-meccs van, akkor nem olvasok, bár egy új Tolnai Ottó még egy BL-döntőtől is el tudna talán tántorítani. Kedvenc irodalmi történetem e tárgyban Esterházy Péterhez fűződik, aki egy remek hangulatú beszélgetés és kiváló vacsora közben is képes volt arra, hogy valahogy a hamarosan kezdődő BL-meccs esetleges megtekintése felé terelje a szót (sikeresen). A pálya és környéke éppúgy komfortos hely nekem, mint egy jó szöveg tere. Ha lelátón ülök, szurkoló vagyok, ha könyvvel a kezemben ülök, olvasó.