Nem minden művész bohém, bár az alkohol sokat mesélhetne róla. Voltak adakozók, voltak fösvények, voltak pazarlók. Fortuna szeszélyei kiszámíthatatlanok. Ahogy hullt a mennyei manna, sokszor úgy szállt el a gazdagság is. A reneszánsz hőskorának nem egy tékozló mestere örömtánc után Canossát járt, a korai bőséget szűkös idők követték; még Botticelli is megérte, hogy festőkirálysága alkonyán, öregségére a Mediciek szükségkenyerére szorult, pedig nem az ő ízlése változott meg, hanem a kor fordult el tőle és minősítette művészetét fénytelennek, avíttnak. Leonardo „szfumatója” sok életművet beárnyékolt. Ámde a reneszánsz korában a tékozlás nemcsak a jómód külső jele volt, hanem épphogy a nyitott személyiségé is, míg a fösvénység egyenesen jellemgyengeségi mutatóvá lett, arra utalva, hogy valaki megretten a léttől, reszket a jövőtől, nem bízik saját tehetségében. Ide illik a saját farkába harapó kígyó szimbóluma, ha például a velencei festészet nagy triászának egyikére, Tintoretto és Veronese mellett a „festők fejedelme” jelzővel felkent Tiziano Vecellio (1490–1576) személyiségére tekintünk, aki minél elismertebb és tehetősebb lett, annál garasosabbá vált. Életének bőséges dokumentációja pereskedő leveleinek papírra vetett panaszhalmaz-gyűjteménye. V. Károly császár udvari festője volt, palatinusi és aranygyapjas lovagrendi címmel, aki fogához verte a florentin garast, ezért kapzsisággal és pénzsóvársággal aposztrofálták, való igaz, bámulatos vagyonra tett szert. Képeiért uralkodók álltak sorba. Ám amikor fizetésre került volna sor, egy-egy testes tartozás elmaradt, a mester ezt igen rossz néven vette, és csak azért sem hagyta annyiban. Levelezése, fellebbezései így lettek nyitott könyvlapok az életéről. És hogy a művész társadalmi státusa mennyire színt váltott akkorra, jelzi: volt bátorsága a császárnak címezve erőteljes hangvételű, már-már dorgáló hangvételű leveleket megfogalmazni, még ha a sorok mögött ott is sejthető közeli barátjának, a nagytekintélyű Pietro Aretino költő-filozófusnak is némi bátorítása. S annak ellenére, hogy termőföldek, erdők, szántók, nyaralók voltak birtokában, hogy fényes velencei palotájában magasrangú vendégeit pompás terített asztalokkal fogadta kapcsolatszerzés reményében, és magas életkort is megért jó egészségben, mégis folyvást siránkozott császárhoz intézett leveleiben nehéz anyagi helyzetére, egészségi állapotára, romló látás- és pénzzavarára hivatkozva. Amikor uralkodóváltásnál elvesztette jövedelemadó-mentességi kiváltságát és velencei polgárként vagyoni helyzetéről számot kellett adnia, minden értékét nagyvonalúan alábecsülte, bevételeit, járadékait elhallgatta. Mindenek ellenére népszerűsége tizianói és töretlen volt. Kortárs életrajzírója, Vasari ezt jegyzi róla:

„Tiziano mindig jó egészségnek örvendett, és a hozzá hasonlókhoz képest nagyon szerencsés volt, a mennyektől csak boldogságot és kegyeket kapott. Velencei házában megfordult minden fejedelem, művelt és nemes ember, aki az ő idejében Velencében járt, vagy ott időzött, mert Tiziano nemcsak kiváló művész, hanem hallatlanul nyájas, előzékeny, szokásait és modorát tekintve igen kedves ember is. […] könnyűszerrel felülmúlja versenytársait, nagyon sok pénze van, mert műveit igen jól megfizetik.”

Rossz nyelvek azt rebesgették, hogy mindössze két festménye, ha készült életében, amit nem megrendelésre és nem pénzért festett. Az viszont a dokumentumokból is kitűnik, hogy kész képeitől könnyedén megvált, miután pusztán kereskedelmi haszontárgyaknak tekintette őket. Lejegyezték, hogy amikor V. Károly császár, műtermét meglátogatta, és a mester kezéből kiesett az ecset, a császár lehajolt érte, felvette, és odanyújtotta a festőnek. A festők fejedelmének. Korábban, amikor a művészetet még pusztán köznapi mesterségnek tekintették, ilyenre nem kerülhetett volna sor. De Tizianonak akkorra már magasan állt a zászló. Nem véletlenül készítette el olyan bennfentesek arcképeit, akiktől nemcsak vastag fizetségre számított, hanem esélyt is szerezhetett az érvényesülésben. Később V. Károlyt II. Fülöp követte a trónon. A reneszánsz nagymester neki is megbecsült udvari festője lett, viszont a pénzügyi helyzet nem sokat változott, a tartozások lassan csordogáltak, egyre kevesebb lett a többől, a szerződések sem mind kerültek rendezésre, ez pedig bosszúságot szült a lobbanékony mesternél. Egyik levelében így háborgott:

„Az ajánlóleveleknek, melyeket felséged volt kegyes a Genovában átutalandó pénzzel kapcsolatban kiadni, semmi foganatjuk nem volt; s ebből úgy látszik, hogy az, aki leghatalmasabb és legbüszkébb ellenségeit is legyőzi, nem képes saját szolgáit engedelmességre kényszeríteni; nem tudom, hogyan reménykedhetném abban, hogy valaha is megkapom a Felséged kegyéből nekem adományozott összegeket. Ezért a legalázatosabban arra kérem, zabolázza meg királyi tekintélyével ezeknek az alárendelteknek a csökönyös arcátlanságát, arra utasítva őket, hogy haladéktalanul elégítsék ki követeléseimet, hogy az Ön alázatos szolgája megkaphassa Felséged bőkezűségének gyümölcsét.”

De lénye lényege, különcsége, szegényekkel szembeni ismert fukarsága nemcsak az anyagiakra vonatkozott, hanem mint kiderült, a szellemiekre is, mivel noha műhelyében több fiatal tehetség segédkezett, a mesterség valódi titkaiba vajmi kevés betekintést engedett nekik, így aztán a szó valódi értelmében tanítványainak nem is igen nevezhetjük őket. Az egyik inas, később maga is kiváló festő, Paris di Bordone, így idézi az ott eltöltött időt: „Ez az ember nem szerette továbbadni tudását, még akkor sem, amikor tanítványai térden állva könyörögtek neki…” De a titok csak nem maradt örökre titok. Mivel közelebbi és távolabbi korok művészszellemei nem a szavakból, hanem a képek üzeneteiből merítettek tapasztalati tudást, hiszen képesek voltak tisztán olvasni a színek nyelvén is. Így hasznosították maguk számára a tizianói kolorit varázsát: Rubens, Van Dyck, Caravaggio, Rembrandt, később nem különben Watteau, Goya, Delacroix, vagy Cezanne és mások is.

*

A képen:

Árkossy István: Tiziano, 2010, olaj, vászon, 50×50 cm. KOGART gyűjtemény. Női alak: Tiziano: Égi és földi szerelem című képének részlete után (1514, Galleria Borghese, Róma). Tiziano arcképe: Önarcképe után (1566, Museo del Prado, Madrid).

Árkossy István