Nem minden vizuális sokkhatás válik művészettörténeti csattanóvá, de van rá példa, hogy időnként akár ilyen is megtörténhet. Például akkor következhet be az esemény, ha a tehetség zászlóshajója olyan vizekre evez, ahol a személyiség rendkívülisége, az alkat tálentuma és a teremtéskényszer hullámerejének együttes sodrása fokozottan érvényesül, s még jobb, ha mindehhez a csillagok együttállásának sugalma is jótékonyan hozzájárul az intuíciók radiációs térképén. Artemisia Gentileschi római születésű festőnő élettörténete, akit apja műtermében a tanoncok kézen-közön megerőszakoltak – kora anatómiai szakkifejezésével élve „testét megismerték” –, saját zűrzavaros életidejének erkölcsi eseménynaptárából látványosan bukkan elő, tekintve, hogy személyének ismertsége és népszerűsége folytán bírósági feljegyzések és periratok tömkelege árulkodik a pikáns zamatú műveletről. S noha ez a történet becsületbeli határokat, intim zónákat sértett, és Artemisiát testileg-lelkileg megrázta, mint szaftos intermezzo egyszersmind a burjánzó közérdeklődés éhségigényeit is vastagon kielégítette.

Caravaggio fénye ekkor már rég fennen ragyogott Itália azúrkék egén, s az epigonok árnyképei sűrűsödő rajzolatukkal vetültek egymásra. Viszont a festői ezoterizmus sötét-világos fényhatású kettősének alapképletén túl, csak kevesen voltak felvértezve olyan tapasztalatokkal, ami az újító tehetségű mester botrányokkal teli mindennapjaihoz egyáltalán mérhető lett volna, s ami látványként is valóban felforgató művészi katarzist produkálhatott. Hiszen a Caravaggio-példák felületes átvételén túl, a művészeknek egyéb képességekkel is rendelkezniük kellett, mondjuk egyéni szövésű, kolerikus érzékenységgel behálózott vénával, történésekben fluoreszkáló tapasztalatokkal, ami valóban kiválthat eseményrengést, tudatrobbanást, az érzelmek erupcióját, a tartalom és forma felkavaró áradását. Úgy, mint kitörni készülő magmafolyam, Itáliában, az ágaskodó vulkán csúcsán.

Artemisia Gentileschi számára megadta a sors, hogy maga is Caravaggio-követőként zűrös tapasztalataiból, meghurcoltatásaiból, botrányaiból okulva, személyes ihletettségű és felkavaróan egyéni művészetet teremtsen, messze felülkerekedve a vérszegény imitátorok ricsajos társaságain.

A hölgy egy ismert, de nem túlértékelt római festő lánya volt, ahogy az Caravaggiónak abból a listájából is kiderül, amelyre az általa becsült művészeket sajátkezűleg jegyezte fel, és amiből az apa, Orazio Gentileschi neve kimaradt. Viszont annál öblösebb kanállal mérték a tehetséget felcseperedő lánya számára, aki már tizenhét éves gyermekként úgy festette meg a Zsuzsanna és a vének című pajzán kompozícióját, hogy a korabeli hitelesek véleménye szerint egy csapásra a nagymesterek nyomdokába, sőt élvonalába lépett. A szakmai fejlődés lehetősége megadatott apja műhelyében a kacér, ritka szépségű, nem mindennapi éleslátással tündöklő ifjú nőszemély számára, akiben a fátum jóvoltából megvolt a művészi fogalmazás égből kapott képessége, tettereje, az ambíció, a remek rajzi készség és ami nemkülönben lényegbevágó: a színkultúra érzékenysége. Máig is a Caravaggio-követők olyan képviselőjeként tartják őt számon, aki nemcsak a korai barokk idején, de a történelmi idők piktúrájának tág vonulatát tekintve is, egyetlen nőként, a legszámottevőbb festőművészek egyike lett.

Agostino Tassi viszont, a virgonc tanonc, aki a lány tanítását az apa kérésére és jóváhagyásával vállalta el, úgy tűnik, igyekezett túlontúl elmélyülni feladatkörében, így aztán megesett az, ami megesett, s nem sokkal később ki is derült. A botrányból pápai ügy kerekedett, mivel az apa, Orazio, vádló levélben panaszolta be inasát a szentatyánál igazságszolgáltatása reményében. Tassi megtörtséget színlelve ígéretet tett, hogy a lányt nőül veszi, ám ez inkább csak ámítás volt, házas emberként. A gyors megoldás érdekében viszont nem tétovázott, feleségét egy útonállóval megölette, csak hogy jószándékú ígéretét érzékeny emberként beválthassa. Ám mindennek ellenére mégis hamar meggondolta magát, s váratlanul azzal állt elő, hogy bizony nem csak ő „ismerte meg” a hölgy anatómiáját, hanem Cosimo Quorli nevű inastársa is, így ő, Tassi, ezek után ilyen erkölcstelen, cafra nővel nem kívánja összekötni további sorsát. A bíróság a valóságot kiderítendő, hüvelykujjcsavarokkal fizikailag megkínozta Artemisiát (!), hogy erős fájdalom érzete mellett igaz vallomásra kényszerítse. Szenvedése közben az áldozat folyton azt kiáltozta: „Agostino, ez az a gyűrű, amit nekem ígértél?”. Artemisia végig kitartott igazsága mellett, így őt (!) a perben ártatlannak minősítették. Agostino viszont bámulatos halandzsáival mindenkor eredményesen bújt ki az ítélőszék karmai közül, és ezt a sikert ezúttal is elérte. Aztán az áldozatot, tán éppen különleges szépsége miatt, az adott kényszerhelyzetben megértéssel nőül vette egy Pierantonio Siattesti, nevezetű jelentéktelen firenzei festő, majd a csipkelődő világ szemei elől elmenekülve Rómából, mindketten sietősen az Arno-parti városba költöztek át. Ott viszont férje egyetértésével Artemisiának egy gazdag szeretője akadt, aki a helyzet uraként a megkapott örömökért cserébe mindkettőjüket anyagi bőséggel jutalmazta meg.

Artemisiát, vérbő tenebrizmussal és chiaroscuro technikával felépített különleges festőképességeit értékelve és elismerve, hamarosan a Firenzei Művészeti Akadémia első női tagjává avatták. Méltánylását jelzi, hogy nemcsak Cosimo de’ Medici nagyherceg és Galilei, de más fontos mecénások is respektussal adóztak személyisége iránt.

Képalkotásának mítoszokkal és allegóriákkal átszőtt, sodró vonulata pedig éppen az ominózus ifjúkori eset nyomán vált egyéni karizmával telítetté, merthogy szemléleti világát a férfi nem iránti szűntelen bosszúvágya éltette és táplálta egész alkotói pályája során. Szimbolikus vásznain az erős, magabiztos női alak rendszerint saját önarcképeként jelenik meg, ezzel erősítve a történet tartalmi hitelességét, az erőszakosság emlékét véres jelenetekkel idézve, első sorban népszerű bibliai képsorok ábrázolásain keresztül. Ilyen a Judit és Holofernész, amelynek több változata is ismert, vagy a Jáhel és Sisera. Drámai és traumatizált képeinek lázadó főszereplői csaknem minden esetben nők, akik győzelmet aratnak a sorsukat megérdemlő, megtört, összetört, lefejezett és kivéreztetett szatír férfiakon. Úgy tűnik, Artemisia, az ikonikus női festő fortélyával és ravaszságával feministaként ügyesen ki is használta nem akármilyen hírnevét és az egykori nemi erőszak ország-világ elé kitárt perét, hogy ezzel öntse formába a szexuális ihletettségű, nők által is megteremthető művészet kereskedelmi piacát a hevesen érdeklődő férfi mecénások és műgyűjtők számára.

Árkossy István