Háttal áll egy ember a sötétben. Körötte kopár, fekete falak. Szemközt egy ponton erős, hívogató fény tűnik fel, majd kitágul. Az ember megmozdul. Árnyéka fehér, áttetsző falra vetül. Lassan, észrevétlen mozdulatokkal halad a fény irányába. Most jövök rá, hogy eddig sem állt egyhelyben. Már a fény érkezése előtt is mozgott. A fényt kereste, a fény felé tört. A sötétség foglya. Hiába – mint egy perpetuum mobile – örökmozgó, az az érzésem, hogy sosem éri el a fény forrását. Sziszüphosz király útjára tévedt: törekvése eredménytelen. Szálkás, félmeztelen testén látszik, hogy az aprólékosan kidolgozott mozdulatsor a kisujjától a feje búbjáig igénybe veszi a testét. Minden izma megfeszül, hogy megkaparinthassa a világosságot. Ebben a reménytelen küzdelemben két kezét a fény felé tartja, meg akarja fogni, markolni, ki ne csússzon a kezei közül. Bár el sosem éri, legalább megérintené, de ez még lehetetlenebb küldetés. Nagyon sokáig, tíz percen keresztül nézzük a színész játékát, ahogy a reflektor felé igyekszik a színpadi üres térben.

A világhírű Robert Wilson társulatának vendégjátékán ülünk a Nemzeti Színházban a MITEM fesztiválon.

A férfialak egészen közel kerül a fényforrás előtt felállított paravánhoz, árnyéka szinte összeér a testével, de a végső pillanatban fényváltás történik, felhangzik a zene, bejönnek a szereplők. Egy magas, vékony, fekete bőrű lány, egy kisnövésű nő és egy hosszú szakállas, androgün mozgásművész. Megállnak a tér különböző pontjain, és a színpad mellett elhelyezkedő mesélő – a Tanú szerepében remeklő hölgy – monológjának rövid szüneteiben, a történetre reflektálva adnak hangokat. Van, aki énekel, van, aki nevetgél, van, aki jobb széltől a balig oda-vissza csoszog, hátul pedig egy görnyedt férfi szaxofonozik. A történet, ami kibontakozik előttünk, az Oidipusz meséje. Lassan kiderül a nézők számára, hogy a látszólag díszletelemként funkcionáló szereplőknek fontos a jelenlétük. Az ifjú, szépséges hölgy az asszony szerepében nevetgél, a szakállas ember Teiresziasz, a Pásztor, a kisnövésű táncos, aki valójában csak egy fortélyos jelmez segítségével hitette el velünk, hogy törpe, több szerepet is alakít a darabban. A főszereplő, aki a fény felé igyekszik, és aki szerepében a hős személyes történetét cipeli a hátán egy este alatt, nem más, mint Oidipusz.

Letaglózó volt ez a látványvilág és ez a precíz mozgásművészet. Oidipusz fény felé vágyakozásának rövid és elsődleges magyarázata számomra az, hogy a világosság mindannyiunkat vonzza, de a sötétség útvesztőin elveszünk. A görög mitológia- és kultúra hagyománya szerint a sors játékszerei vagyunk, az életünk labirintusain hiába tekergünk napról napra és keressük a kiutat, a születésünktől fogva elrendeltetett sorsunk foglyai maradunk. Addig menekülünk és kapálózunk a félelem, a zavar és a vakság bugyraiból kifelé, míg végül elnyel minket a sötétség, bárhogyan is szeretnénk menekülni, szabadulni börtönéből.

Oidipusz hiába futott a sorsa elől, a véletlenek sorozata, mely a görögök szerint egyáltalán nem véletlen, a végzete felé terelték. Tragikus vétsége, helyrehozhatatlan bűne, hogy megölte az édesapját. A jóslat beteljesült, bűn bűnt követett, a pestis által pusztulásra ítéltetett thébai királyságban a saját anyját vette feleségül és neki nemzett gyermekeket. A vak jós figyelmeztetése ellenére nem vette észre, nem akarta vagy nem tudta észrevenni a valóságot, és eltévedt a sötét labirintusban. Vak volt az igazságra, ami rajta kívül mindenkinek nyilvánvaló volt.

Oidipusz végül kiszúrta saját szemeit. Nem bírta elviselni a tisztánlátást, a felismerést, hogy a jóslat beteljesítette önmagát.

Ismerjük a históriát.

Az előadás lenyűgöző volt, az első perctől az utolsóig feszült figyelemmel kísérte a közönség. Mikor kijöttem a folyosóra, megpillantottam egy régi ismerősömet. Őszintén szólva nem először, az aznapi estén már harmadjára botlottam bele, de valahogy elkerültük a szemtől szembe találkozást. Most azonban szóba elegyedtünk, és hamar megállapítottuk, hogy huszonöt éve nem találkoztunk.

Akkoriban egy este, előadás végén, a színház sötét folyosóján mentem a tapsrendre, és ő közeledett felém. Nem láttam jól, ki az, mert elhomályosította a reflektorok színpadról kiszüremlő fénye. Mikor hozzám ért, megérintette a karom, és belesúgott a fülembe valamit. Megborzongtam. Tekintetünk összeért. Egy közös jövő bizsergető, de vállalhatatlan érzése szállt el felettünk. Én bátortalan voltam még akkor, ő meg túl magabiztos. Továbbhaladt a folyosón és eltűnt. Én pedig úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.

Az Oidipusz után, még mielőtt kiment volna az épületből, a színház korlátjának dőlve megkereste a tekintetemet, és én pontosan tudtam, hogy szívesen súgna valamit a fülembe. De most ő volt bizonytalan, és én voltam túl magabiztos. Továbbment, mintha mi sem történt volna.

Valószínűleg nem látom többet. Végleg eltűnik az élet valamelyik sötét folyosóján. A sors bármerre viszi lépteinket, vannak bizonyos érzések, érintések, találkozások, melyeket nem felejtünk el.

Ha akkor ő és én összesimulunk, most más lenne a jelen. Az előadást látva felmerül bennem a kérdés, hogy annak a pillanatnak az alakulását a saját döntésünk határozta meg, vagy a sorsunk határozta kényszerűség miatt sodródtunk el egymástól?

Én a Mindenhatóban hiszek, és abban, hogy mi mind küldöttek vagyunk. Más abban hisz, hogy bármit teszünk, hiszünk, cselekszünk, sorsunk előre be van jegyezve egy nagy könyvbe. Van, aki semmiben sem hisz, az a mottója, hogy minden mindegy, élvezzük az életet, hisz egyszer élünk!

Bárhogyan is van, az egyetlen, ami egészen biztosan összeköt bennünket, az az, hogy mindannyian a fény felé törekszünk.

Tallián Mariann