Bolondos április vége felé, Szent György napján s a körül igen sok kedves, de legalábbis különös dolog történik. Évente ismétlődők és egyszeri események, emlékezetesek és felejthetők egyaránt.

Írhatnék hosszasan arról, hogy e napon szoktam elindulni orgonavirágot, hogy is mondjam, beszerezni. Lopni, na. Mentségemre legyen mondva, hogy csak erdei ösvények mellől – meg időnként ilyen-olyan jól fölorgonásított közterületek bokrairól – vagdosom le az illatos virágokat. Nem mellesleg az orgona virága az egyetlen, amelyben vágottan is tudok gyönyörködni. Talán mert özönnövény, s ezért nem sajnálom. A török hódoltság idején vándorolt be dísznövényként a Kárpát-medencébe, s mivel jól érezte magát, hát szépen belakta a környéket. Érdekes helyzetben van: helyenként szerepel a faiskolák kínálatában, máshol meg kifejezetten irtják…

Az orgonalopásbeszerzés technikailag tehát olyan, mint a gyógynövénygyűjtés, írhatnám. Vagy mint a gombászás. Amit szintén ilyenkor szoktam kezdeni. A már korábban megjelenő kucsmagombák előlem mindig elbújnak, még sosem találtam egyetlen darabot sem. Nem úgy a májusi pereszkék, azaz szentgyörgygombák: aki egy bizonyos meggyfa alatt ilyen tájban széthajtja a lapikat, fehér kalapok pompás seregét fedezheti fel. A leveleket általában én szoktam félrehajtani, ti. az említett meggyfa a kerítésünkön belül van. Ezt a gombát a múlt század harmincas éveiben holmi francúz gasztromaesztrók a föld feletti gombák legízletesebbjének kiáltották ki. Azt gondolom, nem tévedtek, ráadásul felhasználásának csak a fantáziánk szab határt, palacsinta töltelékének éppúgy beválik, mint grillezett gombának valamely előkelőbb húsétel köreteként.

De írhatnék arról is, hogy ilyenkor zajlanak a Szent György-napok a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön. Gazdag forgataggá nőtte ki magát huszon’ év alatt, be lehet ülni-állni színházi előadásokra, komoly és könnyűzenei koncertekre, gyermekszínházba, lehet nézni táncbemutatókat, kiállításokat, hallgatni irodalmi esteket, beugrani táncházba, elkölteni egy rakat pénzt a kézműves vásárban. És kóstolni pálinkákat meg söröket. De csak óvatosan. Mert hideg…

Avagy megoszthatnék néhány érdekességet az 1373-ban a kolozsvári testvérpár, Márton és György által készített Szent György-szoborról. Amelyet valójában Nagyváradon alkottak meg a tesók, mert, bár Kolozsvárott születtek, a partiumi városban éltek s dolgoztak. E szobor az egyetlen fennmaradt alkotásuk – szerencsére elszállították Váradról még mielőtt a törökök ágyúgolyót öntöttek volna belőle, mint tették (állítólag) más nagyváradi szobrokkal 1660-ban. A prágai vár udvarán áll most az eredeti másolata, a régi bronzlovagot és -sárkányt a György-kolostorban őrzik. Mi sem bizonyítja jobban műremek mivoltát, mint az, hogy számos másolatot készítettek róla. Köztéren látható sárkányölők: egy áll a Halászbástya lépcsősorának aljában; egy az Epreskertben, szintén Budapesten; egy-egy pedig Szegeden, Kolozsvárott, valamit Sepsiszentgyörgyön. Beltérben pedig – sorolhatnám…

… de nem fogom. Mert az idei Szent György-napot valami egészen más teszi emlékezetessé. A megerősítés abbéli hitemben, hogy a természet elpusztíthatatlan. Formálható, torzítható – de megsemmisíthetetlen. Sokszor látom az erejét. Hogy a gombák feltörik az aszfaltot, az akác áttöri a támfalat. Hogy kevés a környéken a macska, mert nem ritka a nyest. S hogy a hangyák, ezek a kedves kis dögök, felszámolhatatlanok. Tudom, mert megint itt vannak, a lakásban masíroznak. Narancsvörös fáraóhangyák a zöld padlószőnyegen. A második emeleten. Egy fél borsószemnyi kenyérdarab esett le a szőnyegre tegnap este – ezek pedig meglelték. És felaprították, és elvonszolták, majd eltűntek két parkettafa között, pont az íróasztal alatt. Nem integettek, nem szóltak be, nem törődtek velem, csak végezték a munkájukat. Amivel amúgy semmi bajom, tegyék a dolguk, de odakint, mert nem szeretném, ha felfedeznék maguknak a konyhát meg a kamrát, és ott kezdenének el garázdálkodni – kenyér, cukor, hús, mind-mind szerepel az étlapjukon. Tudom, megtapasztaltam úgy négy éve, az első inváziójukkor. Akkor, két-három hónapos küzdelem után azt hittem: legyőztük őket. De, mint látjuk, csak áltattam magam. Úgyhogy rovarirtóval befújtam a bejáratukat, ez ideig-óráig visszatartja őket – ahogy engem is az asztalhoz üléstől, mert rettenetesen büdös a szer, meg mérgező is, de hát mit tehetnék. Estefelé pedig beszerző körútra indulok – ezúttal nem orgonát, hanem egy speciálisan fáraóhangyáknak készült csalit vagy mit kell szereznem. E kis jószágokra ugyanis nem hat a hagyományos hangyairtó, ezt is megtanultam az első invázió idején. Nagy izgalmaknak nézek elébe tehát.

Na, erről akartam írni.

Király Farkas