Az már önmagában boldogság, ha a munkánk egyben a hobbink is – és még nagyobb öröm, ha szép és kényelmes környezetben végezhetjük. Nekem most éppen remek dolgom van: hetek óta egyszemélyes írótáborozom Pécsett, a Petőfi Kulturális Ügynökség által működtetett Írórezidencia Program jóvoltából. Itt kedvükre röpködhetnek a legkülönfélébb múzsák, hiszen a vendégház oldalában zeneiskola működik, késő estig hallani a növendékek gyakorlását, kicsit arrébb pedig iparművészeti épületek is állnak.

Éltem már ebben a városban, még a kilencvenes évek második felében, csaknem egy teljes tanéven keresztül, a katolikus hittudományi főiskola hallgatójaként. Az bizony egy másik világ volt, több értelemben is. A város azóta rengeteget változott, egyértelműen látványosabb és fejlettebb lett, bár észlelem, hogy megszűnt néhány olyan hagyományos kisvendéglő, nemkülönben szálloda, amelyekre nosztalgiával gondolok vissza. Ellenben feltétlenül öröm, hogy a főtéren újjászületett romjaiból a régi Nádor szálló épülete, még ha nem is az eredeti rendeltetésének megfelelően.

Most egy sétám során felfedeztem, hogy az öregek otthonát is bezárták a vasútállomáshoz vezető Szabadság utcában – azt a szociális intézményt, amelynek közvetlen szomszédságában, az épület falához tapadva egy kocsma működött. Valódi késdobálós krimó volt, sörpecsétes asztalokkal, játékgépekkel és szeletelhető cigifüsttel. A kilencvenes években többször is álltam a kirakata előtt – egyszer sem mentem be, nem éreztem rá késztetést –, költői környezettanulmány céljából. Ugyanis a két épületet csak a közös oldalfal választja el egymástól, és ha annak élénél benéztem az ablakokon, megfigyelhettem a színpad mindkét felét. A téglasor egyik oldalán a semmibe meredő arccal könyökölő iszákosokat láttam, a túlsó oldalon pedig egy madárcsontú nénikét a fotelban ülve, kezében rózsafüzérrel. Emitt csikkek gúlája tárult elém egy hamutartóban, kiürített korsók – amott egy rozoga ágy, a csipkés terítővel takart asztalon keresztrejtvény, barackbefőtt, unokák fényképe. Az egyik helyiségből giccses slágerek harsogtak, a másikban viszont csend honolt. Balra kocsmai gőzben érlelt harákolás, vaskos viccek, fogadkozás, haveri nagyotmondás – jobbra egy-egy sóhaj, a falióra egyhangú tiktakolása. Kétféle boldogság – vagy inkább boldogtalanság.

Ahogy régen ott álldogáltam, mindig eszembe jutott Woody Allen egyik filmjének jelenetsora. Kluger és Fuchmann szomszédok egy sokemeletes bérházban. Kluger már egyetemistaként megnősült, és azóta is megbízható, hűséges férj: hivatali munkája végeztével hazasiet békés otthonába, ahol odaadó felesége és három szép gyereke várja. Fuchmann viszont megrögzött agglegény és valódi szoknyapecér. Jól keres, de sokat ingázik; hol otthon van, hol nincs. Hétvégenként látványos, korlátok nélküli házibulikat tart belevaló cimborákkal és alkalmi nőcskékkel. Hanem amikor egyik délután a folyosón téblábol, és látja az otthonába éppen belépő, a lakásajtóban álló feleségét csókkal köszöntő Klugert, vágyódva megállapítja: „Ez egy szerencsés fickó, bárcsak a helyében lennék. Mindig várja valaki otthon, finom házi koszton él, hű feleség öleli, napjai és évei felett az állandóság lebeg.” Ezzel szemben Kluger szombat esténként, az agglegénytől áthallatszó zene és női kacagás idején arra gondol: „Szerencsés fickó ez a Fuchmann, bárcsak a helyében lennék. Nem kell folyton másokhoz alkalmazkodnia, nem kell ugyanazt az íróasztalt koptatnia. Tudja, hogyan kell élni, soha nem unatkozik, napjai és évei felett az izgalom lebeg.”

Dosztojevszkij írja egy helyen: „Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog.”

A Szabadság utcai két ház színpada mára átrendeződött. Az egykori öregek otthona épülete láthatólag évek óta üresen áll, az ablakok olyan piszkosak, hogy be sem látni rajtuk, a zenegépes kocsmából pedig üzlet lett: pénztárgépeket árulnak ott és irodai eszközöket. Hogy az idősotthon negyed évszázaddal ezelőtti lakóival mi lett, elég nagy valószínűséggel megállapítható. Ám a kocsma törzsvendégeinek sorsa talányosabb, és beindítja a költői-írói fantáziát.

Zsille Gábor