A fájdalom gyönyöre

Nemrégiben Andersen szülővárosában jártam, és azokon a kikövezett sikátorokon haladtam át, melyeken a híres meseíró. A színes, fagerendás házak mesebeli hangulatot árasztottak, átitatott a félszigetet körülölelő tenger illata, felpezsdített a kikötők hajóforgataga, jólesett a sajtok töméntelen sokaságának ínycsiklandó látványa a piacokon, finom volt a dán nép eledele, a halas szendvics, és megnyugtatott a halkszavú emberek puritán visszafogottsága, zárkózottsága, (talán magánya). Megelevenedtek előttem Andersen hétköznapjai. Érteni véltem meséinek keserédes varázsát. Bőrömön éreztem az állandó szélfúvás, a hideg eső párás-bús, lelket beburkoló ólmosságát és azokat a megbecsült, ritka napsütötte délutánokat, amikor a zöld parkok megteltek sétálókkal, kocogókkal és gyermekekkel. Micsoda öröm, micsoda boldogság lehetett Andersennek egy-egy ilyen nap, és milyen felszabadító volt nekem ebben a különleges miliőben kalandozni egy hétig!

Miután hazajöttem, elmerültem Pilinszky költészetében, a költő szavai, mondatai mindennapjaim szellemi eledele lett. Éreztem, apránként bújik a bőröm alá a vállalt küldetés stigmája, a lelki fájdalom, a kísértés, a megváltás, az irgalom költészetének sugallata, napról napra megfogyatkozott jókedvem. Éreztem, hogy átalakulóban vagyok, mint Kafka hivatalnoka. Lehet, hogy bogár lesz belőlem?

Hangulattalan hangulatingadozásaim közt azóta sem hagy nyugodni egy gondolat: miért érzem azt, hogy Andersent és Pilinszkyt, e két alkotót valami mélyen összeköti? Miért érzem azt, hogy én sem véletlenül csöppentem éteri, feltételezett barátságuk horizontjába? Igaz lehet, hogy közös ügyeink miatt – azaz a munkámból kifolyólag – egy rövid ideig magammal cipelem terhüket? Persze erre megvannak a valós, hétköznapi válaszok. Én is meséket és történeteket írok. A költő szakralitása közel áll hozzám, és szeretem rideg költészetét. Miért ne állna hozzám közel a két alkotó? Mégsem hagy nyugodni a gondolat: meggyőződésem, hogy a két életmű között van valami közös.

Hiány. Magány. Szeretni vágyás. Szeretethiány. Nárcizmus. Könyörület. A fájdalom gyönyöre.

Nézzük meg közelebbről! Andersen meséiben a feloldás szinte minden esetben a halál. Pilinszkynél szintén. Bár, amíg egyikőjük szakrális térben keresi a lehetséges válaszokat szikár tőmondatos stílusában, a meseíró egy misztikus, bájos, hófödte világba kalauzolja el az olvasót, és cikornyás, barokkos mondatokban fejezi ki önmagát. Ez persze csupán irodalomtörténeti megközelítés, megmagyarázható a korszak sajátosságaival, a történelemi háttérrel, és mindez a művészi kifejezés eszközeinek tudható be.

A meseíró felnőtteknek ír gyermekmesét, ami fordítva is helytálló, jelképek, erős misztikus eszköztár van készletén. A mese önmaga rejtvényes játékosságával, jelképrendszerével és a tudatalatti komplex irodalomba emelésével dolgozik, és magyarázza a megfejthetetlen, keszekusza életlabirintusokat. A vers lételeme ugyanez. Pilinszky költői eszközei a szakrális mélységben merülnek el. Egy időtlen, labilis világba kalauzolnak minket, és kérdések halmazával piszkálja fel tudatra ébredésünket. Ha egy folyóhoz hasonlítanánk az alkotói útjukat, azt mondhatnánk, mindketten lélekvesztő bárkákon keresik az igazságot, és bármelyik pillanatban felbukhatnak. De a zsenialitásuknak köszönhetően tökéletesen közvetítik azt a határt, azt a szűk mezsgyét, a halál és az élet közötti létállapotot, mely sebezhetőségünknek, azaz emberi arcunknak az életre hívója. Mert mi az, ami leginkább emlékeztet humánusságunkra? A könyörület.

Közös megtapasztalásuk, hogy az élet szépsége a szomorúságában rejlik. „karjaid közt végre kisírom magam, / csillapíthatatlan sírok hangosan”, írja Pilinszky. A sírás felszabadító boldogsága. És az éneklő hableány, aki elnémul szerelméért? A hóember, aki a kályhába szerelmes, és annak lángkarjaiban találnak egymásra? Összeegyeztethetetlen ellentétek vonzzák egymást. Élet és halál, magány és szerelem, boldogság és szomorúság. Végső megnyugvás pedig a halál. A megváltás utáni vágyakozás az, ami közös bennük. A bárka ugyan fennmarad a vízen, de a folytonos imbolygás és félelem – egyszerre látni a víz mélyére, egyszerre tükröződik a vízben az ég –, a kimerült emberi lélek szenvedésének végessége a megváltásban leledzik.

Andersen gyerekekhez szól, komoly, önkívületi állapotban ír, reflexiói szinte tudathasadásos állapotokat idéznek, Pilinszky sem vetette meg a tudatmódosító szereket, de talán jól sejtem, hogy nem kellett nekik ahhoz semmi, ami vállaltan önsorsrontó életüket önkifejezéshez segítené, hiszen a génjeikben kódolva volt.

Talán a túlélésben segített.

Hiába keresgetjük a választ, miért olyan bonyolult az élet, a kérdés inkább az, hogy a megváltás pillanatában mi történik velünk? Andersen meséiben nincs megnyugvás. A pillanatnyi boldogság illékony, megszerezhető, de azzal feláldozzuk magunkat. Önfeláldozás. Halál, és már megint a halál. Pilinszkynél a cél: Istennel egyesülni az örökkévalóságban. Mert mi lehet annál édesebb, mint megrészegülni a megváltás éteri gyönyörében?

Írófotelem mellett Andersen csücsül egy hógömbben. Dániából hoztam mementónak. A víz alatt bugyborékol, a folyadékban csillogó papírfecnik teszik ünnepélyessé, varázslatossá börtönét. Kék, sárga, piros könyveken támaszkodik, kicsit felidézik a dán kikötők színes házacskáit. Kezében nyitott könyvet tart, de elnéz felette, és a távolba mereng. Szinte tolakszanak a gondolatkörbe Pilinszky sorai az Introitusból:

 

„Ki nyitja meg a betett Könyvet?

Ki szegi meg a töretlen időt?

Lapozza fel hajnaltól-hajnalig

emelve és ledöntve lapjait?”

Ez a kis hógömb az én ereklyém és útmutatóm, ne feledjem, a sírás felszabadító, a szomorúság szép, a szenvedés a megváltás felé: kikövezett út.

Tallián Mariann