„Hát, a dolgok ahogy állnak, / nem túl jó a katonának”, fejezi be a Katonadolog című (és „ezt vigasztalólag kell mondogatni” alcímű) versét Varró Dániel, miután empatikus jókedvvel és pajkos bőséggel sorolja, mi minden „katonadolog” – legalábbis a szülők szemével nézve – a kisgyermekek életében: „hintalóról földre esni”, „gyerekorvost fölkeresni”, „a cicától egy karmolás”, „játszótéren eltaknyolás”, „hangyabolyba tenyerelni”, „tükrös ajtót lefejelni”.
Miután magam is – vigasztalólag – sokat mondogattam ezt a gyerekeimnek, később meg együtt nevettünk rajta, valahogy a mindennapi kommunikációm része lett, és ok nélkül (na jó, úgy azért nem!), de főleg okkal gyakran mondogatom: hát, a dolgok ahogy állnak, nem túl jó a katonának. A beszélgetőtársaim ilyenkor értetlenkedve néznek, én meg bűnös elégedettséget érezve nyugtázom (vélt) felsőbbrendűségemet.
Nos, a dolgok ahogy (most) állnak, esmenn nem túl jó ennek a pocakos, szemüveges, nem valami daliás – inkább afféle piknikus – termetű (és mindenvágyú) katonának. (Arról, hogy miért én szopok/én miért szopok más hibái miatt, már sokat gondolkodtam, de nem jutottam semmire – a baj egyszerűen mindenhová követ engem, mint Jack Reachert. Így megy ez, ahogy a költő mondta.)
Felmerült ugyanis nemrég, hogy vissza kell mennem tanítani.
Kedvem éppenséggel volna hozzá, de meg kell mondanom, negyvenhét évesen nem olyan egyszerű – és könnyű – a váltás. Különösen akkor nem, ha belegondolok, hogy tizenegy évvel ezelőtt tanítottam utoljára iskolában, ráadásul általánosban, és mint egyetemi tanulmányainkból tudjuk, az általános iskolás „gyermekanyag” nagyban különbözik mondjuk a középiskolástól vagy az egyetemistától – éppen azoktól, akiket viszont az elmúlt tizenegy évben volt szerencsém tanítani, mindkét fél (legalábbis remélem) örömére. (Próbálkozhatnék ugyan középiskolába menni is, de ott sokat kellene készülnöm, és ahogy öregszem és butulok, ez egyre nehezebb feladatnak bizonyul – valójában persze az az ok, hogy a készülés túl sok értékes, egyébként írásra – az Önök gyönyörködtetése végett! – fordítható energiámat emésztené fel, és azt igazán nem akarhassák se’ kendék, se’ énjómagam.)
És azon töprengek magamat teperve, hogy mi lesz, hogy lesz, jó lesz-e… vagy inkább rossz.
Mert tagadhatatlanul sok érv szól a mostani munkahely mellett – van, teszem azt, saját asztalom és könyvespolcom. Az iskolában is volt, de csak kollégákkal könyökpuszi-lökdösések közepette osztozva. Van aztán ugyan szigorú, de mégiscsak az iskolai negyvenöt-ötven percekhez képest lazább szabásmintájú munkaidőm: ha éppen elfogy az ihlet, mint az imént is, csak kimegyek a konyhába, és – figyelem, luxi! – iszom egy pohár vizet. Ilyet az iskolában nemigen tehet az ember, mert akkor a gyerekek is isznak, minek folytán húsz perc múlva tömegesen kéredzkednek ki a mosdóba. Van továbbá viszonylagos (nagy) szabadságom: ha a munkám megvan, írhatok nyugodtan, amit csak akarok. Az iskolai meló viszont soha nem ér véget, mint azt Juhász Gyula remek kisregényéből, az Orbán lelke című munkából (is) tudhatjuk, ahol mikor mindennek vége (lenni látszik), neki kell keseredni a latindolgozatok javításának.
(„Fáradtan és szomorúan nyitott be alacsony, nedves falú hónapos szobájába, meggyújtotta a petróleumlámpát és körülnézett, csodálkozva, mint a hajótörött Robinson a szigeten. Ócska ágy, rozoga almáriom, kis asztalka és egy szék: az asztalon könyvek, néhány klasszikus és modern író művei, a falon két olajnyomat és pár reprodukció: ez volt egész világa. Kinn dermesztő sötét és néma éjszaka, a tót bakter kiáltja csak az órákat egyhangú kántálással és ő minden áldatlan este elgondolta, a csöndben és magányban, hogy került ő ide, hatvanhat forint és hatvanhat krajcárért tót gyerekeket latinra és magyarra tanítani, ő, aki az egyetemen az elsők sorában volt, a tanárok és az ifjúság kedvence, ő, aki Párizsba indult és akkor a másik, szép, nagy városra gondolt, ahol lassan elmúló fiatalsága boldog és termékeny idejét töltötte és egy színésznőbe volt szerelmes és erre szép csöndesen előveszi a második osztály magyar gyakorlatait és javítani kezdi Stefanik Lajos tanuló dolgozatát: »A macska nyávog, a kutya ugat.« És utána elolvas egy éneket Vergiliusból.”) Ezzel szerves összefüggésben, nem elrugaszkodva az oridzsináltól, egy nyalatnyi önsajnálat bennem is vernyákolni kezd, miszerint: milyen kár értem. Mikor pedig milyen jókat írok, kérem, és akkor tékozoljam elazonfelé magam a krétaporral szállván?! Aham. (Egyáltalán, használ ma még bárki krétát? Tábláraírásilag, nem jegyek rögzítése okán.)
De a legnagyobb baj nem ez. Hanem az idő, mely elszállt. Tizenegy év nagyon sok idő, hajdani tanítványaim, már akiket látok még néha, többnyire családos emberek, van, akinek már gyereke is született. Mennyi minden változhatott az iskolákban is!
Mert velük még eléggé szót értettem, a tananyagot pedig kifejezetten jól leadtam nekik. Volt kedvem és érkezésem játékos feladatokkal illatosítani a komor tankönyvszagú légkört, magyarázataim okosságától néha még én is megszédültem. (Öntelt kis hólyag voltam mindig, na.) De közben annyi minden változott, ugye, évek telvén, jővén, menvén, és (ha már Juhász Gyula) „Anna” is elmaradt (és már nem is örök).
Mi lesz, ha nem fog menni? Mi lesz, ha végérvényesen kikoptam az iskolából? Mi lesz, ha nem találom meg velük a közös hangot, és ha – emiatt – egy rigolyás, karót nyelt baromnak fognak tartani? Mi van újabban a tananyaggal? Látom, ma már mindenki interaktív, meg csoportmunka, meg projekthét – ez tőlem (mind) idegen. Persze, megcsinálom, ha kell, de nem hiszek abban, hogy bármennyivel is hatékonyabb a hajdani módszereimnél, magyarázatomnál. De a hajdani módszerek már valószínűleg nem működnek. Pedagógiai resetet kell végrehajtanom magamon, ami önmagában egy mentális harakiri, bármennyire is frissül tőle a didaxis vére.
És mi van, ha – ez most jut eszembe – többet tudnak nálam a gyerekek? Nem a tananyag tekintetében (remélem legalábbis), hanem egyszerűen… a világról. Mert tanórán azért szó esik mindenféléről, és biztosan van olyan területe az életnek, ahol simán lefőznek. Mint ahogy anno kérdezték: Okosabb vagy, mint egy ötödikes? Hát… aligha. Nem is gondolom tovább – ilyen félszekkel futok neki rozoga térdeimmel az új feladatnak.
Mondom is mindig: hát, a dolgok ahogy állnak, nem túl jó a tanárkának.

Nagy Koppány Zsolt