Szombat este van, nézem a tévében A dalt. Ha valaki nem járatos a tévéműsorok világában, vagy éppen nem kedveli a zenés adásokat, talán azt sem tudja, hogy ez egy dalválasztó show a Duna TV csatornáján. Bevallom, én függő vagyok. Ha tehetségkutató megy a tévében, én ott ülök a képernyő előtt. Képes vagyok végignézni az éjfélig elhúzódó monstrumműsorokat, de a reklámszüneteket igyekszem értelmes tennivalóval kitölteni. Legalábbis úgy teszek, mintha nem hanyagolnám el fontos teendőimet holmi könnyed, zenés-táncos műsor kedvéért, nem feledkeznék meg kötelezettségeimről. Például gyorsan összedobok egy egyszerű vacsorát, vagy megágyazok, bepakolom a mosógépet, mosogatógépet, gyorsan elintézem a napi e-mail-feladataimat. De valójában minden idegszálammal azon izgulok, hogy a kedvencem győzzön. Ha éppen nem érek rá, mert előadásom van, vagy éppen más kihagyhatatlan dolgom akad az adásnapon, akkor képes vagyok másnap reggel visszanézni a műsort. Csodálatos vasárnap délelőtti program!

A családom, a barátaim és mindenki, aki szeret, kikacag a rajongásomért, de kis tanácskozás után elkönyvelik a naivitásom, mondjuk úgy, finomhangolású érzelmeim megbocsájthatóan gyenge pillanatának. Hozzáteszem, és ez az érvelésem egyik alappillére, én csakis a tehetségkutatókat szeretem, a celebek bohóc-csipogásától kiver a víz. Az ismeretlen, csetlő-botló tehetségek, fiatal vagányok vagy a széles publikum előtt ismeretlen korosabbak produkciói keltik fel a figyelmemet, kötik le az energiáimat, és zökkentenek ki a hétköznapok fáradt szokáshalmazából.

A dal című műsorban akad zsenge ifjonc ábrándos tekintettel, pattanásos, tetkós rockbanda, akik heves érzelmekkel túlfűtött zenei világukat pincékben gyakorolt sakálüvöltésekkel tarkítják, érkeznek pszichedelikus állapotban megírt dallal különc alakok, akadnak háziasszonyok, akik a két mosás között fejükbe ötlött dallamokat lejegyzetelik és slágergyanús számmá formálják. Feltűnnek őszes pasik, akik krónikus szerelemi bánatukat szűk nadrágban és egy szál gitárral a kezükben éneklik el, bemutatkoznak zseniális dzsesszzongoristák, akik még fejhangon is tudják cifrázni a dallamot, ami – a zsűri által technikai bravúrnak dicsért éneklés – engem a cicák nyávogására emlékeztet, akadnak operaénekesek, akiknél senki, de senki sem énekel jobban (ők mégis általában kiesnek) és vannak a profi táncdalénekesek, akik szeretnék kicsit felpörgetni a karrierjüket. Természetesen ők tudnak a legtöbbet erről a műfajról, így ők azok, akik végül hazaviszik a trófeát. A felsoroltakon kívül láthatunk szerencsés flótásokat, akiket a közönség érthetetlen módon megszeret és beszavaz a döntőbe. Ők általában megosztó személyiségek, ebből is látszik, hogy a művészet nem úgy működik, mint a társadalom. A nagy egészben, aki hamar beilleszkedik, az hamar el is tűnik. A szellemi szférában azonban, akit a társadalom kivet magából, az a művészi életútján sikerekre számíthat.

A legutóbbi adásban egy számomra nagyon szimpatikus házaspárnak drukkoltam. Az őket bemutató felvezető műsor megragadta a fantáziámat, a pár perces videót látva az egész életük kitárult előttem. Láttam magam előtt, ahogy esténként a kanapén összebújva az otthon melegében előveszik a gitárjaikat, és meghitten énekelnek. Láttam őket magam előtt, mint a falu kedvenceit, akikhez bármikor fordulhatnak a szomszédok, ha baj van. Az állatszeretetéről híres pár otthonát, melyet agámákkal, cicákkal és sünökkel telepítettek be ezek a kedves emberek. Láttam magam előtt a gyermektelen házaspár titkolt tragédiáját és a gyógyírt, a zenét, ami bánatukat elviselhetőbbé teszi. Megjelenésük már önmagában képviselte az egyszerűséget: kockás inget, farmert viseltek, kezükben egy szál gitár, ami hevederen lógott. Semmi több. Sem táncrevü, sem fények, sem kórus, sem dobszóló. Egy átlagos vidéki házaspárt láttam, egy átlagos élettel, egy átlagos házzal és átlagosnak cseppet sem mondható hobbijukkal, a gitározással.

Megjelentek a színen. Kedvesek voltak és szerények, a daluk gyönyörű volt. Szövege költői, a Tiszáról énekeltek. (Ki énekel manapság a Tiszáról?) A háttérben színes, animált virágok szálldostak.

Elsírtam magam.

Na, ilyenkor a házam népe, a fiúk összeszaladnak és megmosolyognak, mutogatnak a könnyeimre. Élcesen viccelődnek, értetlenkednek rajtam. Hogy lehetek ennyire naiv és idealista, hogy ezen elsírom magam?

De én ezt vállalom.

Eszembe jutott, amikor tizenöt évvel ezelőtt a bécsi magyarok egyszerű konyhaszalonjában szavaltunk Babitsot, Adyt, Kosztolányit, és a jóllakott nyugdíjasok két szendvics között ámulva hallgattak minket. Eszembe jutott az is, amikor a versszínházi működésünk kezdetén, adventkor, egy külvárosi általános iskolai tanári kar ünnepségére hívtak el minket szavalni. Az iskola dohos ebédlőjében Mozartot hegedültem. De olyan emlékem is van, amikor egy falusi, fűtetlen teremben lépünk fel télvíz idején, vagy éppen a szerencsétlen sorsú vajdasági magyaroknak szavalunk, vagy az Ormánságban egy olyan hetedikes osztálynak, akik közül csak páran érték el magyarból a hármast.

Persze, hogy bőgök.

Megpróbálom elnyögdécselni a fiaimnak, próbálom átadni azt a hihetetlen erővel bíró érzést, ami szétárad bennem, hogy tudniillik nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy ez a kegyelem.

Hogy vannak emberek, akiket megáldott az Isten tehetséggel, és nem azért dalolnak meg szavalnak, írnak és festenek, hogy meggazdagodjanak, vagy mert Kossuth-díjra áhítoznak, hanem azért, mert kegyelemben részesültek. Megtapasztalták, milyen az, amikor a művészet erejével túljutunk a tragédiákon. Eldadogom nekik, hogy az alkotás a teremtés erejével bír, szétáradnak bennem a szavak, a magyar nyelv játéktára, és én úgy érzem magam, mint egy százéves fa. A gyökereim valahol mélyen rögzülnek az anyaföldben, és általam – szavak közvetítésével – megtelik erővel a tér, amely abban a pillanatban a föld és ég horizontján, az origón helyezkedik el. A művészet erejével a humán lény képes elérni azt a kegyelmi állapotot, minek hatására a befogadó lelkek éppen úgy sírnak, mint most én a képernyő előtt.

Igaz, hogy a válogató műsorban ez a házaspár nem jutott tovább – nem lep meg, hiszen a kegyelemhez értő fül is kell –, de nekem örökre az emlékezetemben marad az a pár perc, mialatt részese lehettem a dalnak, ami arra emlékeztetett, mi a feladatom a világon.

Tallián Mariann