„Az Isten, aki mindig itt van, / csak nem hallod, mert olyan zaj van.” Károlyi Amy verssora. Ezt szavaltam a barátom temetésén. De mielőtt elkezdtem volna, percekig álltunk némán. Vártunk valamire. Az elmúlás katarzisára, egy temetési szertartás idilli keserűségére, nem tudom. Szóltak, hogy kezdjem el. Négy perc csendre lett volna szükségem, de nem volt annyi. Kettő lett belőle. Két percet hagytak arra, hogy az érzelmeimmel boldoguljak. Nem volt elég. Az idő sosem elég semmire. Az idő egy bohóc: néma visítással mered rám, és hörögve nevet rajtunk.

Nekem különleges kapcsolatom van a csenddel. Jó barátom. Magány és csend kézen fogva járnak, így a csend, mint a magány palástja, engem is körbeölel. A magány számomra jótékony létállapot. A belső világomban őrzött legmélyebb nyugalom. Sokszor mondogatom a szeretteimnek: szükségem van egy kis magányra. Hagyj, kérlek, magamra!

Biztosan nehéz ezt megérteni azoknak, akik arra vágynak, hogy megöleljenek. Mégis, talán mert jól ismernek, olyankor otthagynak. Békén hagynak, ahogy mi magyarok megfogalmazzuk. Béke. A béke, a csend és a magány. Együttesen: nyugalom.

A nyugalom az a létállapot, amit a 21. század embere már nemigen ismerhet. Olyan időszak lehet, amikor nincs a közelben internet, sem kábelek, nem szól a tévé, sem a telefon. A szomszéd diszkréten elvonul, és nem kell elbújni egy kimerítő beszélgetés elől. Ha kinyitom az ablakot, nem szól a negyedikről a dajdaj, a duc-duc, a nótázás, a pop-énekesek vinnyogása, az üvöltözés. Az éjszaka pihentető puhaságát nem veri fel a részeg mulatozók ordibálása.

A temető csendje. Az öröklét, az ismeretlen, ami otthonra lel a sírboltok között. Egyszer a fiamat kiszöktettem az iskolából, és körbebarangoltuk a Kerepesi úti temetőt. Történelem a törióra helyett. Nem hallatszott be az út zaja, felugráltunk az emlékhelyek magaslataira, és onnan lestük a mókusokat. Nevettünk sokat, és örültünk az együtt töltött, elcsent óráknak.

Kolostor csendje. Kamaszkoromban hittanos, lelkes vallásgyakorlóként elmentem egy lelkigyakorlatra. Szigorú rendszabályok között éltünk pár napig. Nem volt szabad beszélni. Sem a hálóteremben, sem a kertben. Némán bóklásztunk az ösvényekkel tarkított kertben, ki-ki ahogy neki jólesett. Estefelé, sötétedéskor engedélyeztek egy órát, amikor beszélhettünk. De mi nem tettük. Nem esett jól. Nem volt szükség szóra, megértettük egymást. Ennek nagyon sok ideje már, mégis emlékszem a szagokra és az illatokra. Arcokra és helyszínekre kevésbé. De a szagokra és az illatokra igen. És a folyosó ívére, ahonnan bekanyarodtunk a templomba.

A természet csendje. Valaha, egy tehetetlen és dühös pillanatban, kétségbeesetten szaladtam ki egy tanyáról, mindentől távol egy ausztriai kis faluban. A kerten túl tehenek legelésztek. Macska szaladt át a virágos réten. Emlékszem, ahogy leültem a vállamig érő fűbe és a napsütést néztem hunyorított szemmel. Ahogy a napsütés folytonos melegét és fényének áradását magamba fogadtam.

A csend Isten követe, milyen szép gondolat. Idekívánkozik Pilinszky sora is: „olyan lehet végülis a dicsőség, / Isten nyugalmas boldogsága”.

Boldogság.

A csend ellentéte a zaj. Gondolni sem akarok rá. A zajban nem lehet pihenni. A zaj káoszt okoz a fejekben. Nyüzsgés, boschi tolongás – egymás tiprása, kegyetlen emberi reakciók élvezete –, fájdalom, sikítás, a torlódó idő félelmetes szorítása. Út a pokolba.

A 21. század embere kénytelen alávetni magát a hangzavarral terhelt életmódnak. Még ha falun is születik valaki, akkor is el kell mennie bevásárolni egy városba, egy plázába, a bálványok templomába.

Bálványok ünnepe. A vásárlós vasárnapok. Hangos, parázna körtánc a divat korszellemének megfelelő tárgyak körül. A pénz irányította piacgazdaság alázatos túlélőiként vásárolgatunk, ki-ki ízlése szerint. Mintha csak mi döntenénk, pedig nem így van. Függünk a függést okozó szerek, hamburgerek bűvöletében, mint az akasztófakötelek eresztékén.

Politikai hatalmak ideológiai parancsait kiszolgálva gyűlölködünk, mocskolódunk. Halálba kívánjuk egymást, irigykedünk, karriert építve tapossuk a felebarátainkat. A másokon uralkodni akarás súlyos bűnének terhe mellett egyensúlyozunk a pokol tornácán.

„Állnak az idők a hegyen, mint rezzenetlen tollpihék” – szavalta Bertók László sorait Lázár Balázs a barátom temetésén.

Néha muszáj lenne a hegyek magaslatából – ahová nem kúszik fel az értelmetlen zűrzavar hangja – letekinteni a földre, és magányosan gyönyörködni a teremtett világ csodáján. Adózni a csendnek, az időtlenség gyönyörében hempergőzni, és magunk mögött hagyni a világ gondjait.

Felfelé nyújtózni, és vágyakozni Isten karjaiba, ahol a barátom már csendesen szunyókál.

Tallián Mariann