Ó, Istenem, ennek is már majd negyven éve!

1980-as évek, este tíz felé jár, Sorrento főutcáján sétálunk Raffaelével, az olasz szállodással, aki az 56-os forradalom idején éppen Budapesten volt, csatlakozott a tüntetőkhöz, meglőtték a combját, attól kezdve rajong mindenért, ami magyar, így kerültünk mi is hozzá, csóró magyar újságírók, úti riportot írni a magazinunknak. A fél város kint van a Corso Italián, a boltos az üzletének nyitott ajtajában álldogálva várja a vevőket, gyerekek rohangálnak, a kávéházak teraszai tele emberekkel, ciao Beppe, ciao Maria, mindenki mindenkivel szóba elegyedik. Lent, a magas part alatt a csillagfényes éjszakában halkan mormog a tenger.

Keskeny utcába térünk, apró étterem fényei világítják meg a szemközti ház falát. Ide benézünk, mondja Raffaele, és már lép is az egyetlen hosszú asztalhoz. Az asztalfőn alacsony, kövérkés férfi ül, oldalt egymás mellett két fiatal pár, fekete hajú, jóképű férfiak, feltűnően szép nők.

Raffaele, három nagy szálloda tulajdonosa, máskor magabiztos, nagyhangú, vagány, most derékban előre hajolva valósággal lejelentkezik a kezét neki ülve nyújtó férfinál, épp csak a bokáját nem csapja össze. A férfi ránk mosolyog, nekünk is kezet nyújt, mond valamit olaszul, amit nem értünk, majd int azzal a jellegzetes olasz kézmozdulattal: jól van, szervusztok, mehettek.

Ez Umberto volt, mondja odakint az utcán, lelkesült arckifejezéssel Raffaele, a nápolyi adóbérlő, nagyon gazdag ember, a fiaival és a menyeivel vacsorázik. Néhány nap múlva a neve napját ünnepli, meghívott mind a hármunkat, nagy dolog ez, meglátjátok, nagy szám lesz. Hurrá, megyünk.

Már az sejtet valamit, hogy az autósztrádáról letérve minden útelágazásnál két-két csíkos pólós fiatal férfi ácsorog, mutatják az utat a vendégeknek. Gyönyörű villák között vezet az út, hosszú kerítéshez érünk, széles kapu, bent a kavicsos sétány két oldalán fáklyák sora. Van egy jellegzetes hang, a gazdagság hangja: ahogy a kavicsos kerti úton autó gurul. Ott hallom először.

Hatalmas, hófehér villa elé gördülünk, Raffaele kiszállva nyújtja a kocsikulcsot az elősiető fiúnak, az viszi el parkolni az autót. Sorra jönnek újabb és újabb autók, drágák és még drágábbak, csíkospólós fiúk gondoskodnak róluk. A kapuban Umberto áll, most látszik, milyen alacsony, mellette a nála magasabb, idősen is szép felesége, köszönünk, megyünk befelé. A tágas előcsarnokban tükrök a hölgyeknek, hogy megigazíthassák a toalettjüket, az uraknak könyvállványon gazdagon illuminált kódex, bele sem merek lapozni, pedig csábít, de nem tudom, szabad-e.

A bejáratnál felerősödő zsongás, valaki érkezik. Onorevole!, kiált föl széles mosollyal Umberto, rázza az érkező férfi kezét. Parlamenti képviselő, súgja Raffaele. Megjegyzem a szót: onorevole. Valami tisztelendőfélét jelenthet, tiszteletreméltót. Szóval így mondják.

Úgy látszik, mindenki megérkezett már. Umberto a vasfüggöny mögül érkezett csodabogaraknak láthat minket, belénk karol, menjünk, vacsora előtt megmutatja az oldtimer autógyűjteményét. A márványpadlós, fényárban úszó teremben vagy harminc csodaautó. Umberto egy hatalmas, nyitott példányra a legbüszkébb, mint siet elmesélni, Mussolini ezt használta a parádékon. A szomszédos, betonpadlós teremben felújításra váró autók sorakoznak, ötven, hatvan vagy még több, át sem látom rendesen.

Van még egy kis idő, menjetek, mondja Umberto, nézzetek körül a kertben. Ahogy egyedül bóklászom, csak arra tudok gondolni, hogy ez már túlzás. Tó hattyúkkal. Tarka szelindekek, amik úgy kocognak, mintha lebegnének. Klasszikus márványalakok festői rendezettlenségben elszórva a hatalmas parkban – istenem, ugye nem eredeti görögök és rómaiak? Vagy igen? Távolabb még két fehér villa, mint utóbb megtudom, azokban a fiúk laknak. A fák közt, kövezett téren beszélgető kis csoport, mellettük pincérek, tálcán pezsgőt tartanak és még valamit. Osztriga! Igazi, nyers osztriga! Ezt nem hagyom ki! (Hát nem tudom. Lehet nélküle élni.)

Harangszó, de még nem a névnap, előbb Umberto legkisebb unokájának keresztelője a házikápolnában. Odabent csak a szűk család, mi többiek a nyitott átriumban várakozunk illedelmesen. Mellettem embermagas, díszes kalitka, apró tarka madarak röpködnek benne.

Véget ér a ceremónia, megyünk vacsorázni. Megnyílik a nagyterem ajtaja, úristen, ez hatalmas. Hányan vagyunk itt? Háromszázan, súgja Raffaele, gyertek utánam, csináljátok azt, amit én.

Középen hosszú asztal. Lazac, kaviár, minden, ami drága étel, roskadásig. A teremben kerek asztalok, mindegyik körül négy-négy karosszék, az egyik asztalhoz letelepszünk, várunk. Természetesen élőzene, nagyon profi. Umberto a hosszú asztalhoz lép, kiskanállal megkocogtatja a poharát, mosolyogva mond pár kedves szót, hölgyek, urak, fogyasszanak.

Fölbolydul a terem. Raffaele fölkel, gyertek, együnk. A vasfüggöny mögül érkezve zavartan ülünk, nem akarunk tolakodni, mohónak látszani, majd ha több hely lesz. Ne hülyéskedjetek, mondja Raffaele, éhen maradtok, ha nem jöttök. Mi csak ülünk, ő megy, szerez mindent a tányérjára, visszajön, ránk nevetve enni kezd.

Ritkul a tömeg az asztalnál, megyünk végre mi is. Mire odaérünk, már csak romok maradtak. Szétdúlt tálak, az abroszra sodródott ételdarabok, fölborult poharak. Az egészben tálalt lazacokból csak a fejük és a csontvázuk maradt, mint a karikatúrákon. A burzsoázia pedig zeneszó mellett, a faragott lábú asztaloknál, barokk karosszékeken ülve tömi magába a potyát.

Már csak ketten böngészünk a kifosztott hosszú asztalnál, darabkákból összejön a vacsora, visszamegyünk a helyünkre. Ha nem is szép, amit szereztünk, az íze jó. Van bor, az is jó. Eszünk, nézelődünk. A terem végében, a dobogón halkan játszik a zenekar, zörögnek az evőeszközök, a duruzsoló beszélgetésbe olykor felcsattanó nevetés szövődik bele.

Egy idő után Raffaele föláll. Menjünk, nekünk ennyi volt, a belső kör majd egy másik teremben folytatja az estét.

Bencsik Gábor